Rashmadi kaland

Látogatás

Az erdei úton két lovas léptetett. Napsütéses, késő tavaszi nap volt, a meleg már a nyarat kezdte idézni. A lovasok - egy férfi és egy nő -, vidáman beszélgettek. Hirtelen nevetés csapott fel, majd bolondul átölelték és megcsókolták egymást. A huszas évei vége felé járó férfin látszott, hogy harcos, mégpedig nem is akármilyen, egy sárkányölő paladin ülte meg hollófekete lovát. Vértje vörössárkány pikkelyeiből készült, vállát fekete köpeny borította, szőke haján, melyet vékony fekete szalaggal kötött össze a tarkóján, nem viselt sisakot. Hátára két hosszú kard volt szíjazva. Az almásderes kancán ülő lány alig múlt még el huszonegy éves, de arcán és öltözékén látszott, hogy nem kezdő a mágiában. Egyenes szálú hosszú fekete haját szabadon hagyta, melyet elől a szemöldöke vonaláig vágott le. Barna szemeiben a fiatalság örök életöröme mellett komoly határozottság is megbújt. Ruházata mályva és vörös színekben játszott, de köpenye ugyanolyan fekete volt, mint társáé. Ujjukon mátkagyűrű jelezte, hogy az élet minden más területén is társak. Sir Desharik LaMarten és felesége, Lady Vynylanne tartottak a Kéttorony melletti paladin rendházba, hogy meglátogassák a tisztánlátókat, és a rendfőnöküket, Sir Lardent. Az elmúlt három évben rendszeresen jártak ide, vizitjeik azonban nemcsak baráti látogatások voltak. Desharik a királyvárosi paladinakadémia hallgatóit oktatta és vizsgáztatta, különösképpen az élőhalott vadászokat. Bár ő maga kavalier, sárkányölő volt, múltjából fakadóan kiváló érzékkel találta meg a tehetséges vámpírvadász jelölteket, hogy azután Larden a segítségével kiválaszthassa közülük saját noviciusait, és avatásuk után a tisztánlátóknál képezze őket tovább. Mostani látogatásuknak azonban nemcsak ez az egy oka volt. Tavaly Desharik öccse, Aurel is befejezte a tanulmányait a rendházban, és végzett tisztánlátóvá vált. Az avatáson maga Sir Larden emelte teljes jogú rendtaggá. Aurel ezután még egy évet eltöltött a rendházban, oktatóként, most azonban Desharikkal akart tartani, hogy ezen a nyáron a Világban harcoljon tovább az élőhalottakkal szemben, majd ősztől, mikor bátyja visszatér az Akadémiára, önálló küldetéseit végezze. Aurel nem volt az a rendházban ülős fajta, ahogy arra is rájött, hogy az oktatás nem éppen neki való.
- Remélhetőleg az idei avatást megússzuk különösebb gond nélkül – mondta nevetve éppen Desharik.
- Talán egy vámpírvadászatra szakosodott rendházban elkerülhetjük a legutóbbi kínos incidenst, főleg, hogy most eleve meghívást kaptál – mosolygott Vynylanne is.

Aurel négy évvel ezelőtti, Királyvárosban tartott akadémiai avatásán derült fény arra, hogy a nádoruk, Sir Altrik, valójában vérszívó, és magával ragadta a gyermekkirályt. Az ifjú uralkodót végül a LaMarten fivérek mentették meg; magát a nádort is frissen felavatott Aurel leplezte le, Lardennel közösen. A harc végére azonban Desharikot megharapta Altrik, és ezzel vámpírrá változtatta a lovagot. Harapásával ugyan nem őt vette célba, hanem a gyermekkirályt, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy a tiszta lelkű Desharikból minden idők legkegyetlenebb és legvérengzőbb vámpíra vált, aki saját családját is kiirtotta, egyedül Aurelt hagyva életben, hogy tovább kínozhassa és hajtsa őt mindhalálig. A tisztánlátók rendházából megszerezte Myrago kövét is, mely a vámpírokat sebezhetetlenné teszi, eközben Lardent, egykori helyettesét és barátját örökre megnyomorította. Aurel a tisztánlátók rendfőnökétől a kő visszaszerzésének feladatát kapta meg. Ekkoriban találkozott Edera de Winterrel, a druida bosszúállóval, aki a természeten esett sérelmeket, nemcsak druida, hanem mágikus varázslatokkal is megtorolta, és akinek küldetése az volt, hogy a legendás Goldengrasson élősködő hírhedt fekete sárkányt, Sarkalothyme-ot elpusztítsa, és visszaadja a helyet a természetnek és az embereknek. A lovag csatlakozott küldetéséhez, cserébe a druida is felajánlotta segítségét Desharik ellen. Útjuk során hozzájuk került a félelf Nasta, aki zseniális zárnyitó és csapdaleszerelő képességéről volt híres, no meg arról, hogy erszény és női szív nem maradt biztonságban körülötte. Velük tartott az otthonról megszökő és izgalmat kereső Vynylanne is, aki a kényelmes világából egyszerre a zord kalandozó életben találta magát, de mindenki, főleg az ő legnagyobb meglepetésére, kiválóan megküzdött a nehézségekkel, és beleszeretett ebbe az életformába. A társasághoz később egy erdőjáró, Aldaron Mendo, majd egy másik mágus, Zafra is csatlakozott. Különböző kalandok után, melynek során a tűzhegyi útvesztőt is megjárták, sikerült mind az időközben vámpírrá átváltoztatott, majd elpusztított Vynylanne-t, mind magát Desharikot is feltámasztani, és emberi formában visszahozni az életbe. Deshariknak emberként szörnyű teherrel kellett szembenéznie: vámpír múltjának rémtetteivel. Hogy bűneit valamennyire jóvátegye, felajánlotta kardját a kalandozóknak Sarkalothyme ellen, akik ezt elfogadták, így ő csatlakozott hozzájuk, hogy segítsen nekik legyőzni a sárkányt, mielőtt feladja magát, és tárgyalást kér önmaga ellen, hogy megbűnhödjön tetteiért. Paladinképességei fokról fokra tértek vissza, és a Sarkalothyme-mal vívott csata hevében újra esküt tett Sant Ordra, a lovagok istenére. Végül legyőzték a fekete sárkányt, és Goldengrassba visszatérhetett az élet.

Desharik minden győzködés ellenére visszatért a tisztánlátókhoz, és feladta magát, majd az inkvizítori törvényszék elé állt. Ügyében azonban végül a gyermekkirály ítélkezett és királyi kegyelemben részesítve, nemcsak szabadon engedte, hanem bajnokká is emelte a lovagot. Időközben a férfi rájött, hogy Vynylanne iránt érzett szerelme egyáltalán nem viszonzatlan, akinek szintén eltartott egy ideig, míg megállt a megpörgetett rézgaras. Bár a lány családja kissé korainak tartotta házasságukat, afelől nem volt senkinek kétsége, hogy boldog párt alkottak.

Volt a csapatban még egy boldog pár: Aldaron és Zafra, kik előtte másfél évtizedre elszakadtak egymástól, ismét egymásra találtak. A tárgyalás után együtt indultak vissza a Tűzhegy lábánál fekvő kis faluba, Greenmeadowsba, hogy ott telepedjenek le, és éljenek békében. A tűzhegyi útvesztő jelenlegi sorsa kérdéses, az biztos, hogy nem marad sokáig kihasználatlan.

A szerelemről csakugyan el lehet mondani, hogy vak. Noha mindenki más tisztában volt az érzéseikkel, sem Edera, sem Aurel nem jött rá, mit is jelentenek valójában egymásnak. Desharik tárgyalása után Edera rögtön visszaindult Goldengrassba, hogy kialakítsa és fenntartsa a törékeny egyensúlyt, rendbehozza a várost, és újból druidákat hívjon az erdőbe. Aurel pedig a tisztánlátókhoz ment, hogy Sir Larden mellett folytassa megszakított tanulmányait. Bár mindkettőjüknek hiányzott a másik, már három éve nem is látták egymást. Vynylanne egyik titkos célja az volt, hogy Aurelt magukkal csábítsák Goldengrassba, ahova Kéttorony után tartanak majd, hátha végre eszéhez tér két barátja. Nasta is ideköltözött, így ha csak részben, újra együtt lehet majd a régi csapat.

A két lovas kiért az erdőből, és a környező szőlővel borított dombok között hamarosan a rendház kapuja elé érkeztek. Az őr lekiáltott hozzájuk, majd kinyitotta a szárnyas kapukat, és ők beléptettek rajta. Az udvaron leszálltak lovaikról, amelyeket lovászok elvezettek az istállóba, és elindultak a főépületbe, Larden szobájába. Körülöttük nyüzsgött a rendház, tisztánlátókat és noviciusokat lehetett látni mindenfelé, a napi tevékenységüket végezve. A noviciusok arcán a közelgő vizsga előtti megszokott idegesség látszott. Mégis mosolyogva köszöntötték a párt, néhány lovag kezet fogott Desharikkal, és átölelték egymást. Végül eljutottak Sir Lardenhez is. Bár sérülése óta a rendfőnök nagyon ritkán hagyta el a helyet, különös módon mégis szinte mindig mindenről azonnal értesült. Széles mosollyal fogadta őket a fogadótermében. Annak idején szinte sértésszámba nyúlóan magyarázta el Deshariknak, hogy ne okolja magát a bénulásáért. Egymással szemben álltak, és ő éppenséggel megölni akarta valahai parancsnokát. Arról nem is beszélve, hogy saját magát is felelősnek tartotta Desharik átváltoztatásáért, így voltaképpen az állást egyenlőnek is felfoghatják. Egyébként is mindent megért az, hogy barátját újra emberként láthatja viszont. S ha még egy szót merészel erről mondani, a lábánál fogva lógatja ki a toronyszobából, majd elengedi, és aztán ő is tolószékben köthet ki, Vynylanne nagy örömére. A lovag gyomra azonban így is összeszorult, ahogy barátját meglátta a kerekesszékben.
- No lám, a két csavargó – mondta Larden nevetve. Még ültében is látszott, hogy erős, vállas, magas ember lenne. Barna haja éppenhogy eltakarta füleit, ugyanilyen színű szemével örömmel és barátsággal nézett látogatóira. Azonos korú volt Desharikkal, és ezzel a legfiatalabb a Királyság rendfőnökei közül. De nemcsak korával, hanem merész ötleteivel és újításaival is kitűnt a többiek közül. Bár rendjét alig négy éve alapította a király, a birodalom minden részéről sereglettek ide kadétok, hogy az élőhalott vadászatra oktassák őket - nem véletlenül. Az elmúlt esztendők alatt a tisztánlátók komoly nevet szereztek maguknak a rendben tudásukkal, elhivatottságukkal, mely mégsem fordult elvakultságba.
– Csakhogy végre errefújt titeket a szél. Vynylanne, kedvesem, szebb vagy, mint valaha. Remélem, gondodat viseli ez a briganti itt - intett fejével Desharik felé, aki nevetve rázta meg a kezét.
- Sir Larden – mosolygott Vynylanne, lehajolva csókot nyomott a rendfőnök arcára -, öröm újra látni téged. Atyám rendkívül hálás volt a küldött borokért. Hoztam ajándékot én is magammal.
Bár a paladinok nem ittak alkoholt, a rendház a környező szőlőskertek jövedelméből tartotta fenn magát, képezte ki a noviciusokat, és szerezte be a mágikus tárgyaikat. Ugyan a tisztánlátók szegénységi fogadalmat tesznek, hogy ne kápráztassa el őket a pompa és a ragyogás, a rendfőnök szerint azonban minden lehetőséget és eszközt meg kell ragadni a vámpírokkal szembeni harchoz.
- Hadd lássuk! – csillant fel Larden szeme. Vynylanne elővett egy kis fadobozkát, és átadta a férfinak. Az felnyitotta és egy sor vastag szivar feküdt benne.
- Mióta szivarozol, Larden? – vonta össze a szemöldökét Desharik. A másik férfi azonban csak mosolygott és kivett egy szivart a dobozból. Megszagolta, megropogtatta, majd egy mozdulattal kibontotta. Apró betűkkel teleírt papír volt benne. Desharik döbbenten meredt rá, majd megforgatta szemeit.
- Jellemző. Királyváros őrségének kapitánya és a tisztánlátók rendfőnöke titkos üzeneteket vált egymással.
Vynylanne elnevette magát.
- Nem értem, miért furcsálod, kedvesem. Sosem szeretik nagy dobra verni az értesüléseiket. A futárokat kiszúrhatják, minket meg milyen életét unó bolond támadna meg?
- Ha már életét unó bolondokról beszélünk, hol van Aurel? – nézett körbe Desharik. – Már a kaputól várom, hogy a nyakunkba ugorjon.
- Nincs itt – felelte Larden, felnézve a papírból. – Pár napja üzenet érkezett, hogy egy falut orkok támadtak meg. Kiküldtem egy csapattal segíteni. Hamarosan meg kell érkezniük.
Desharik bólintott.
- Addig is hoztam én is olvasnivalót magammal – vette elő táskáját, és előhúzott belőle egy irattartó hengert.
- Áá, a leendő noviciusaim – dörzsölte össze tenyerét Larden elégedetten.
- Ehhez én azt hiszem, nem kellek – mondta Vynylanne, és elindult kifelé. - Megyek, sétálok egyet.
- Vacsoránál találkozunk – nézett rá Desharik. – Ne maradj kint alkonyat után...
Vynylanne félig visszafordult, a válla felett lesújtó pillantást vetett hitvesére, és méltóságteljes léptekkel távozott. Desharik mosolyogva nézett utána, majd leült Larden és a papírok mellé.

~~~

Vynylanne-hez két végzős apród is csatlakozott sétája során. A mágus még nem ismerte őket, egyikőjük magas, vörös hajú szeplős fiú volt, Aldoként mutatkozott be, míg társa egy karcsú, hirtelenszőke lófarkas lány, Lynia volt. Vele egykorúak voltak, pontosabban alig egy évvel fiatalabbak nála. Vynylanne nem küldte el őket, sejtve, hogy Larden rendelte mellé kíséretnek. Bár nem igazán ejtette volna kétségbe egy támadás, tudta, hogy egyedül sokkal inkább céltáblává válna, mint társaságban. Kimentek a kapun, és elindultak az erdő felé. A szőke lány kíváncsian nézte a mágust, szemmel láthatóan a bátorságot gyűjtögetve. Vynylanne magában mosolyogott: sejtette, mi lesz a paladin kérdése.
- Mondd csak, asszonyom – kezdett bele Lynia végül –, valóban igaz, hogy egykor vámpír voltál?
- Igen, igaz - bólintott Vynylanne. - De a társaim feltámasztottak és visszahoztak az életbe.
- Hogyan? – kérdezte Aldo kíváncsian.
- Ha valakit megharapnak - magyarázta a mágus -, de nincs még teljesen átváltoztatva, a testét vámpír mestere szívével együtt Tavia Vesnia oltárára kell tenni. A Fényistennő újra feltámasztja, emberként.
- Na és aki teljesen átváltozott? - kérdezte a fiú. - Rajta is lehet segíteni?
- Nem tudom – rázta meg a fejét a mágus.
- De hát Sir Desharik...
- Ő másképpen tért vissza az életbe - felelte Vynylanne. - Egyáltalán nem ajánlanám azt a módszert. Nem is biztos, hogy még egyszer működne.
- Igen, Ralda atya elmondta múltkor, elfelejtetted Aldo? – nézett Lynia a fiúra, aki zavartan elvörösödött. Arcának színe vetekedett a hajáéval. A lány folytatta a kérdezősködést.
- Milyen érzés volt? – Vynylanne ránézett. – Úgy értem, vámpírnak lenni...
A mágus maga elé pillantott. Pár lépést hallgatott, majd lassan beszélni kezdett.
- Az átváltozásomat úgy tudnám leírni, mint utat a sötétbe. Magány, félelem, rettegés az elkerülhetetlen végtől, ami ellen már nem tudsz mit tenni, és végül feladod. Majd mikor vége mindennek, furcsa suttogás vesz körbe, és belehullasz a sötétségbe. A másik oldal... – elhallgatott, és megrázta a fejét. Ránézett a két apródra, akik csendben figyelték. – A másik oldalon nincs fájdalom, vagy kötöttség, csak a szétáradó gonoszság, mely minden részedet, gondolatodat megmérgezte már, és csak egy hajtóerő maradt, ami viszont mindennél erősebb és sürgetőbb: ölni, vérét venni a prédának, akik oly kicsikké váltak. Elég csak kinyúlni értük, és összeroppantani bennük az életet.
A nő kinyújtotta a kezét a levegőbe és összeszorította öklét, majd elgondolkozva folytatta.
- De a legnehezebb a visszatérés. A szembenézés a saját sötét, gonosz oldaladdal, ami ugyan mindenkiben ott van valahol, de nálad átvette az irányítást és nem szívesen engedi ki a kezéből. De szembe kell nézni vele, és le kell győzni. Mégpedig úgy, hogy elfogadod a létezését. Elfogadod, hogy képes vagy szörnytettek megtételére, vagy el is követted őket. Mostantól azonban ismét a te döntésed, hogy meg is teszed-e őket újra. Ha ugyanis nem kerülsz békébe önmagaddal, a sötétség ismét magába húz, és akkor már nem lesz az a mentséged, hogy vámpír vagy. Emberi szörnyeteg válik belőled.
Az erdő széléig értek. Itt Vynylanne megállt, a két novicius felé fordult, és mélyen a szemükbe nézett.
- Ha el akarjátok kerülni ezt a véget, két dolgot tehettek: ne beszélgessetek barátságos idegenekkel érintési távolságon belül, és főleg mindig, mindig maradjatok a napon. Ha harcoltok velük, ne adjatok kegyelmet, bárhogy is kérnének, mert az esély legkisebb jelére újra támadni fognak, és ők nem kegyelmeznek. Soha.
Az apródok magukban emésztgették szavait. Vynylanne hirtelen megfordult, és a sűrűséget kezdte fürkészni. Beleszimatolt a levegőbe.
- Vér – mondta maga elé, és bevetette magát a bokrok közé. A két novicius döbbenten bámult utána. Végül Lynia felrázta magát és utánaeredt. Aldo követte.
- Nem azt mondta éppen az előbb, hogy maradjunk a napon? – kérdezte suttogva a lányt.
- Azt mondta, hogyan lehet elkerülni őket – válaszolta az, hátra sem fordulva. - Én pedig egyáltalán nem akarom elkerülni a találkozást. Egyébként, érezhetnéd te is, hogy nincs a közelben vámpír.
A két növendék hamarosan rátalált a mágusra. Vynylanne egy, a bokrok között heverő férfit vizsgált éppen, aki ruházata és vértje alapján paladin volt. A közelében egy teljesen kimerült ló legelészett. A két fiatal odasietett.
- Súlyos sebet kapott, itt eshetett össze nem régen – nézett rájuk a mágus. - Nem tudom, honnan jött, de tetemes a vérvesztesége. Valakinél gyógyige?
- Nálam – mondta Aldo. – ugyanis pap-lovag vagyok. Azazhogy leszek az avatás után - tette hozzá zavartan. Vynylanne biccentett, és hátrébb húzódott, hogy teret adjon a fiúnak, aki behunyt szemmel suttogni kezdett. Kezéből kékesfehér fény támadt, és a férfi légzése hallhatóbb lett. Óvatosan a hátára fordították. Arca tiszta vér volt, nyakában a tisztánlátók medálja.
- Hiszen ez Christobal! – kiáltott fel Lynia. – Sir Aurel csapatával ment ki az orkok ellen.
A férfi halkan suttogott valamit. Vynylanne közelebb hajolt és feszülten figyelni kezdett. Bár a másik kettő semmit nem értett, a következő motyogás világossá vált a mágus számára.
- Azt mondja, árulás. Árulás történt – nézett fel a nő döbbenten. A két növendék megmerevedett. Vynylanne agyában kergették egymást a gondolatok. Leggyorsabban úgy tudta volna visszavinni a sebesültet, ha a rendházba teleportálnak, az épületegyüttes környékét azonban, jó nyíllövésnyi távolságig teleportgátló mágia védte. Más utat kell találniuk. Határozott.
- Melyikőtök a gyorsabb futó? – Aldo felemelte kábán a kezét. – Jó. Segítünk is egy kicsit rajta.
Vynylanne írisze kifehéredett, kezét a fiú felé emelte. A levegő hullámot vett körülötte. A mágus folytatta.
- Visszarohansz a rendházba. Értesíted Sir Lardent és Sir Desharikot, a rendfőnök szobájában vannak, majd utána a gyógyítót.
A novicius elrohant, a mágus igéjének hatására jóval gyorsabban, mint ahogy egyébként futni tudott.
- Hogyan emeljük fel? – kérdezte Lynia. – Esetleg erőigével?
- Nincs rá szükség – rázta a fejét Vynylanne. – A kardodra annál inkább.
Könnyedén felemelte a sebesült súlyos testét, majd az elképedt lányra nézett.
- Fedezz, amíg visszaérünk, a vér szaga mást is idecsalhatott.
- De hát...
- Kis emlék a múltamból – mondta röviden Vynylanne. Nem érezte szükségét annak magyarázatának, hogy valahai vámpírlétéből, akárcsak Deshariknak, visszamaradtak a vérszívó ragadozó képességei: hatalmas ereje, gyorsasága, kifinomult érzékei, deleje és a képessége, hogy megérezze a volt fajtársakat. – Most kérlek, indulj.
Ezzel a kardját előhúzó és minden irányba figyelni kezdő novicia mögött elindult visszafelé. A hátas lassan léptetett mögöttük hazafelé, gazdáját követve.

~~~

Aurel álmodott: otthon van, alszik az ágyában. Anyja hívja: kész a reggeli! Kimegy a konyhába, leül az asztal mellé, anyja kiönti a kávéját, nevetve borzol kócos hajába. Új kép villant be, megszólal a gong az akadémián. Ideje a hajnali imádságnak. Felpattan, és összekészül, hogy társaival együtt elinduljon a napi teendők felé. Hirtelen felriadt. Lánc csörrent a kezén. Körülnézett, de nem látott semmit a rájuk boruló sötétségben. Körülötte sóhajok, láncok csörgése hallatszott. Átható vizelet és ürülékszag ült rá a helyre. Aurel lehunyta a szemét. Minden vágya, hogy újra alhasson. Ahol szabad. Amikor szabad. Az álom messzire kerüli. Nem. Nem engedheti meg magának a könnyeket. Ki kell jutnia innen. Ki kell hoznia innen az embereit. Feladata van. Edera képe segíti. Desharik képe segíti. A kalandozó társai képe segíti, ahogy kijutottak a Tűzhegy arénájából. Ahogy legyőzték Sarkalothyme-ot. Erős. Erős mindenek felett. Nincs bizonytalanság, kétely, kétségbeesés. Csak a paladin van. Szeme már száraz. Megmoccant, készült a szökésre. Hirtelen tűszúrást érzett a karján, és újra elájult.
- Nyugton maradsz, nyavalyás - morrant egy rekedt, mély hang a sötétben.

Christobal története

Vynylanne sápadtan sétált fel-alá a folyosón. Ahogy visszahozta a paladint, egyenesen a gyógyítóházba vitték, és legalább hárman dolgoztak minden erejükkel azon, hogy megtartsák, vagy ha nem sikerül, visszahozzák az életbe. Mellette Desharik állt kőszoborként, karját összefonva, kifürkészhetetlen tekintettel. Nem akart arra gondolni, hogyha Christobal meghal, öccsét is elveszíti. Mindkettőjükben egyetlen szó visszhangzott: árulás...Végre kinyílt az ajtó, és a gyógyító kilépett rajta.
- Bemehettek - nézett a várakozókra. - Még nagyon gyenge, de pár percig képes beszélni.
Beléptek a szobába. Christobal fején és egyik karján kötéssel feküdt az ágyon, szemei csukva voltak. Mellette Larden ült, összekulcsolt kezekkel az ágyra támaszkodva imádkozott. Az ajtónyílásra felnézett, majd két ujjával közelebb intette a másik kettőt. Vynylanne leült az ágy másik oldalára és tenyerébe vette a lovag fehér öklét. Mögötte Desharik állt meg, kezét nyugtatóan felesége vállára téve.
- Christobal – suttogta lágyan Vynylanne. A lovag felnézett.
- Asszonyom... Lady Vynylanne... Mondták, mit tettél értem. Köszönöm, hogy megmentettél...
A mágus elmosolyodott.
- Köszönd meg azzal, hogy elmondod, mi történt.
A lovag nyelt egyet, és bólintott.
- Hatan érkeztünk a faluhoz - kezdte -, Sir Aurel vezetésével. Látszólag minden nyugodt volt, de a fickó, aki az üzenetet hozta, váltig állította, hogy orkok vannak odabent. A parancsnok megtette a szükséges előkészületeket, magam is éreztem, hogy gonosz van a házak között. Mégis, háborítatlanul érkeztünk meg a falu főterére, ahol hirtelen gázfelhő robbant közöttünk.
- Csapdavarázslat – mondta Larden.
- Igen, nagyuram – suttogta Christobal. – Páran elkábultak közülünk, de Sir Grindnek sikerült eloszlatni a gázt, így a támadókat már felkészülve tudtuk fogadni.
- Grind pap-lovag - mondta magyarázóan Larden a házaspárra nézve. Vynylanne bólintott. Christobal halkan folytatta. - De a támadók nem orkok voltak...
- Hanem? – kérdezte Desharik.
- Emberek, uram. Rabszolgavadászok... Az az átkozott vezető tőrbecsalt minket...
Vynylanne ijedten nézett fel férjére, akinek a keze megszorult a vállán.
- Folytasd – mondta nyugodt hangon Desharik.
- Minden erőnkkel küzdöttünk, uram, bár a túlerő lehengerlő volt. Sikerült végül meglátnom a mágusukat, és eltalálni a nyílpuskámmal, így legalább a ránk irányuló varázslatok abbamaradtak. Ekkor egy robbanást hallottam, és az egyik ház fala kidőlt, egyenesen rám. Maga alá temetett, így minden más kiesett egy jó időre... Mikor magamhoz tértem a törmelékek között, a csata még folyt. Sir Aurel mellett már csak két társunk volt talpon, Sir Grind, és Kyra apród. A többiek... – nagyot nyelt -, a többiek meghaltak. Végül hálót borítottak rájuk, és mindegyikükre legalább hárman ugrottak. Sir Aurelnek sikerült még egyszer kiszabadulnia, de még mielőtt a javára tudta volna fordítani a helyzetet, a vezetőjük újabb kábítónyilat lőtt belé, és így meggyengülten végül őt is leteperték...
A lovag elhallgatott, ép kezével a takarót gyűrögetve.
– Valamit beléjük fecskendeztek, azután elkábultan szekerekre rakták őket. Megnézték még, hogy ki van közülünk életben, de velem nem foglalkoztak. A vezér szerint a sebesülésem mérete miatt nem értem meg, hogy gyógyigét pazaroljanak rám. Inkább otthagytak a varjaknak. Végül elmentek. Nagy nehezen kimásztam a romok alól, felhasználtam a gyógyitalaimat, majd az egyik lóra kapaszkodtam, és haza indultam... Bocsáss meg, nagyuram! - nézett a rendfőnökére lelkiismeretfurdalástól telve. - Nem tudtam rajtuk segíteni...
- Eljöttél a hírrel, és ezzel többet segítettél nekünk, mint hinnéd – felelte Larden emberét nyugtatva.
– Merre van a falu? - kérdezte Desharik.
- Két napra innen északkeletre, uram - nézett rá a sebesült. - Karacsi.
- Láttál még valamit? A vezérről esetleg tudnál többet mondani?
Christobal elgondolkodott.
- Tagbaszakadt, sötét hajú, szakállas ember irányította az egészet. Akkora volt, mint egy ogre, és legalább olyan erős is, de az eszét biztosan embertől örökölte. A nyílpuskája mellett kardot, tőrt viselt, és az övén korbácsot. De nem páncél volt rajta, hanem erős, valószínűleg mágikus bőrvért. Biztos vagyok benne, hogy árnyékban is el tud rejtőzni. Ami még furcsa volt... a köpenyük hátára vörös kör volt hímezve.
A másik három újra összenézett.
- Rendben fiam – mondta Larden. – Most pihenj.
Christobal szeme lecsukódott. A másik három hagyta pihenni a sebesültet, és visszaindultak Larden szobájába. Menetközben a rendfőnök magához intette egyik emberét.
- Parancsnok, tizedmagaddal menj el Karacsiba - mondta neki. - Kétnapra, északkeletre.
- Ahol az orktámadás volt, nagyuram? - kérdezte vissza a paladin.
- Fejvadásztámadás - igazította ki Larden. A lovagnak megmerevedett az arca. - Rawis és Navarro odavesztek. Sajnos túl sok idő telt el ahhoz, hogy feltámaszthassuk őket. Hozzátok haza a testüket, hogy megadhassuk nekik a végtisztességet.
A parancsnok bólintott, majd habozva megszólalt.
- A többiek, nagyuram?
- Christobal megmenekült, a gyengélkedőn van - felelte érzelemmentes arccal Larden. - LaMarten parancsnokért és társaiért pedig elindulunk. Nézz körül a faluban bármilyen esetleges nyom után, beszélj a lakosokkal, azóta biztosan előbújhattak. Keresd meg és fogadd fel a helyi erdőjárót. Kerítsétek elő azt a vezetőt, aki a hírt hozta az orkokról. Élve hozzátok vissza. Törvényszék elé fog állni, emberkereskedelemben való részvétel miatt. Hozzátok haza a lovakat is. Ne kerüljenek idegen kezekbe.
- Igen, nagyuram - bólintott a lovag, majd sarkonfordult, hogy végrehajtsa a rendfőnök utasításait, aki maga is továbbgurult a folyosón. A LaMarten házaspár némán ment Larden kerekesszéke mellett, egyikőjük arca sem árult el érzelmeket, egészen addig, míg vissza nem tértek Larden fogadószobájába. Ott Desharikból kiszakadt az addig visszafojtott düh.
- Vörös kör - sziszegte - átkozott nyavalyások... Egyszer kapjam a kezeim közé azt a fickót, a beleiből csavarok egy vörös kört a nyakára...
- Nézzük meg, merre vihették a foglyokat - mondta nyugodtan Larden. Desharik lehiggadva bólintott. Tiszta fejre van szüksége, amivel segíteni tud az öccsén. Követte társait a falra akasztott térképek elé. Az egyik közülük Kéttorony környezetét mutatta részletes alapossággal, másik a Királyságot, végül a harmadik az országukat körülvevő területeket. A térképek alatt egy dobogó volt, ahova Larden most felhajtott a székével, és így könnyedén elérte akár a térképek tetejét is.
- Itt van a falu, ahova Aurelék mentek ki – jelölte meg egy tűvel a helyet a rendfőnök. - Alig egy napra a Nagy-tó déli csücskétől.
- De hát, hol van még oda az Átjáró! – nézte Vynylanne a távolságot.
- Nincs az Átjáróra szükségük – rázta a fejét Larden. – Elég eljutniuk a Barthig, és a víz sodrásával lecsoroghatnak a goldengrassi tóból induló Sárkány folyóra. Az pedig egyenesen leviszi őket a tengerhez, Rashmadba. Ez a legközelebbi hely, ahol rabszolgavásár van, és a Vörös Kör tevékenységeiről is vannak onnan híreink.
- Négy, legalább öt nap előnyük van – mondta tompán Desharik. – Jó eséllyel már a Sárkányon lehetnek.
- Amin lehet faragni – felelte mosolyogva Vynylanne. – Legalábbis Goldengrassig.
- Dehát az legalább két hét ide... - meredt rá a férje, és Larden is bólintott.
- Na de lovag urak... – nézett vissza rájuk szemrehányóan a nő, csípőre téve a kezét. – Hát mire tartanak maguk mágust?
- Teleport – suttogta csillogó szemekkel Desharik. Felkapta és megforgatta a levegőben asszonyát, és megcsókolta. Letette, majd ránézett felette Lardenre. Szavak nélkül is megértették egymást.
- Féltucat veteránt adok melléd – szólalt meg a rendfőnök. – Visszahozod a tisztánlátóimat.
- Visszahozom, nagyuram – felelte Desharik.

A gályán

Órákon keresztül húzták az evezőt, míg már nem érezték sem az időt, sem az erejüket. Aurel mellett a lány jóformán ájult volt, és már az ostorcsapásokat sem vette fel. Egyszerre a dob, mi idáig a húzásukat vezényelte, elhallgatott. A rabok kimerülten dőltek a rudakra. Az ajtóban egy őr jelent meg, kondért cipelve, mellette egy másik tányérokat és poharakat hozott. Kiosztották az ételt, majd mindenki kapott egy pohár ork sört is. Aurelék ez utóbbit érintetlenül hagyták.
- Mi van kutya, nem ízlik? – kérdezték tőlük röhögve az őrök. Ketten odamentek Grindhez, és száját szétfeszítve töltötték bele az italt.
- A paladinok vizet kapnak – szólalt meg ekkor egy rekedt, mély hang. – Képesek inkább szomjan veszni, de nem isznak alkoholt. Ilyen apróságok miatt nem pocsékolok árut.
Az őrök azonnal elengedték Grindet, aki széles sugárban köpte ki a sört. Valamennyien felnéztek. Az ajtóban egy magas, sötét hajú, és szemű, körszakállas férfi jelent meg erős bőrvértben. Fegyver nem volt nála, hacsak nem vesszük annak az övéről lógó korbácsot. Aurel sejtései szerint neki is lehettek orkok a felmenői között, mert nem volt tisztán ember. Vagy talán ogre is, felmérve hatalmas termetét. Akárhogy is, gonosz mivoltához egy percig nem fért kétség. Kyra egyenesen visszahőkölt, ahogy megérezte a belőle fakadó fenyegetést. Az vigyorogva nézett végig a három tisztánlátón.
- Nos, álomszuszékok, magatokhoz tértetek végre. Ebből a derék, válogatott társaságból ti vagytok az egyedüliek, kikkel nem ismerkedtem még össze. Lássuk csak, jól emlékszem-e a neveitekre, amiket becses vezetőtök árult el nekem. A csinos Kether apród, Waynn pap-lovag és LaMarten parancsnok, ugye? Helyes. Az én nevem Rendall, és egyelőre elég ennyit tudnotok rólam, azonkívül, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedtek minden parancsomnak. Rólatok pedig mostantól elég annyit, hogy nem vagytok mások, mint koszos rabszolgák. Ha engedélyt kaptok a beszédre, a megszólításom uram. Nem szeretem a felesleges kérdezősködést, így előre elmondom, hogy Rashmadba visztek minket, az ottani rabszolgavásárra. Nagy megtiszteltetést kaptatok, férgek, a gazdátok mostantól maga a tyrann.
A három tisztánlátó szeme összevillant. A rashmadi nagyúr, a fekete mágus híre és tettei Kéttoronyba is eljutottak. Rendall elégedetten szemlélte megmerevedő arcukat.
- Ha rá gondoltok, első gondolatok a hála legyen, hogy egy nappal tovább engedélyezte számotokra az életet és az ő szolgálatát. Ha mégis korábban ki akarnátok szállni, megtehetitek, bár... – itt végigsöpört rajtuk a tekintetével – ezt csak holtan fogjátok megtenni. Szökésre ne is gondoljatok. A láncokat csak akkor lehet kinyitni, ha üresek. Ja igen, és a mágiát is blokkolják, Waynn.
Grind behunyta a szemét. Most már értette, bár eddig is sejtette.
- Ez üzlet - folytatta Rendall -, és én mindig leszállítom az árut. Most szám szerint huszat fogok. Ha valamelyikőtök mégis távozna, abban a tudatban tegye, hogy nemcsak a helyére fogok mást tenni, hanem a társa helyére is. Valamint azok helyére is, akikkel együtt érkezett az én kis hajómra.
Rendall ekkor mélyen Aurel szemébe nézett, aki keményen állta a pillantását.
– Telt házzal indultunk, telt házzal érkezünk – szólt ismét a rabszolgavadász. - Ne gondoljatok nagyon fickándozásra, a folyó tele van krokodillal, nem beszélve azokról a szépségekről, amik a Nagy-tóból úszhattak le ide...
A férfi felnevetett.
– Rabszolgák, nincs más dolgotok, csak húzni az evezőt, és túlélni. Szép pénzt akarok értetek kapni, és minél tovább itt maradtok, annál jobban csökken az esélyetek a túlélésre, vagyis annál jobban csökken az áratok.
Ezzel megfordult, kilépett az ajtón. Odakint ránézett helyettesére. A mágus csendben várta utasításait.
- Azt hiszem, lesz még velük gond - jegyezte meg Rendall tűnődve -, nem árt mihamarabb elkezdeni a parancsnok puhítását. De meg fogja érni az árát, eszményi gladiátor lesz belőle. Amikor pedig ő megtörik, a társai is kezesek lesznek.
Elgondolkodott, majd keményen ránézett a másikra.
– Semmi esetre se adjatok nekik a sörből, megértetted, Vorg?
A fickó bólintott.
- Igen, uram.
Rendall felment a fedélzetre, Vorg pedig odafordult az egyik őrhöz:
- Hallottátok a parancsot. Hozzatok vizet a paladinoknak!
Odalent a fenékben Aurel eközben befejezte az evést. Bár gyomra rettenetesen tiltakozott, magába gyűrte a halat, tudván, hogy szüksége van az erőre. Felrémlett előtte Edera, mennyire utálta szegény a tenger gyümölcseit. Az emlékből erőt merítve elmosolyodott. Eszébe jutott valami, és a mellette ülő lányhoz fordult.
- Te druida vagy, ugye? – kérdezte. Az meglepetten bólintott.
- Vidra a nevem – felelte. Aurel csodálkozva nézett rá.
- Furcsa névválasztás...
– Úgy találtak egy tóparti nádasban a druidák egy vidrafészekben - magyarázta a lány.
- Akkor a víz nem okoz neked problémát... - vetette fel a lovag.
- Nem – válaszolta halvány mosollyal a lány. - Sem a víz, sem a benne élők.
Aurel megvizsgálta a hajó fenekét. Keskeny lyukat vett észre rajta, amin beszivárgott a folyó víze.
- Felteszem, most a goldengrassi közösséghez tartozol – folytatta, lábával a lyukat vizsgálva.
- Igen... – sóhajtott a lány, szemeibe könnyek gyűltek. - A folyótorkolatnál kaptak el, halászat közben...
- Nagyszerű, akkor ismered az utat hazafelé – nézett rá Aurel. - A láncok ugyan blokkolják a mágiát, de az átváltozást is?
Vidra a fejét rázta.
- Nem tudják rólam, hogy druida vagyok, az enyémen nincs ilyen kötés. Különben rám is ilyet tettek volna, mert az átváltozást is gátolja... Rajtam tolvajnak való lánc van - emelte meg kulcslyuk nélküli tömör bilincsét. - Nem mintha ki tudnék nyitni bármilyen lakatot... De ha megszököm, megölnek téged, és két másik szerencsétlent tesznek a helyünkre, hallhattad! Ezért is maradtam idáig... Az elsők között kerültem a hajóra, és hidd el, Rendall betartja a szavát... Megtörtént már korábban.
- Most nem fog, mert találok neki pótlást – hunyorított rá Aurel, majd fejével a korbácsos felügyelőkre intett, akiket teljesen lefoglalt a zabálás. A lány elszürkült, és nagyot nyelt.
- Átférsz ezen a lyukon, nem igaz? – kérdezte a lovag.
- Átférni éppen átférek, de...
- Elmész Goldengrassba. Edera de Winterhez egyenesen.
A druida szeme-szája tátva maradt.
- Kitől viszek üzenetet? – talált a hangjára végül.
- Aurel LaMartentől.
- Te lennél az a paladin, aki... – suttogta a lány.
- Igen, kishúgom - bólintott a férfi. - Elmondod neki, hogy mi történt, hol vagyunk, és hová tartunk.
- Megteszem, uram...
- Ügyes kislány.
Aurel átnézett a társaira. Grind mindent hallott, és biccentett, jelezve hogy készen áll. Aurel visszanézett Vidrára.
- Most indulj - suttogta. A lány teste fénybe borult, ami zsugorodni kezdett. A láncok közül egy karcsú fekete vízisikló csúszott ki. A fényre odakapta a fejét az egyik őr, és nagy üvöltéssel ugrott feléjük, de már elkésett, az állat eltűnt a nyílásban. A következő pillanatban Grind elkaszálta, Aurel pedig nyaka köré csavarta a láncát, és összeszorította a torkát, majd maga mellé rántotta Vidra helyére. Az őr pár pillanatra elkábult. Mire magához tért, Aurel mellett ült a padon, hozzábilincselve az evezőhöz. Egyformán kapott az utána érkező őrök ostorából ő is, a két lovag is.
- ELÉG! – üvöltötte el magát Rendall az ajtóban, ki a zajra robbant le a hajófenékbe. A verés abbamaradt. A rabszolgavadász csendben lejött a lépcsőn, és elindult feléjük. Fenyegető alakja föléjük tornyosult. Összeszűkült szemekkel nézett a félorkra.
– Mi az átkozott fene történt itt?
- Az a tolvaj szuka, uram... - nyögte az -, valójában druida volt... Átváltozott egy rohadt kígyóvá...
- Na és mégis Dreg, hogy kerültél a helyére? - fonta Rendall karba a kezét.
- Ez a két szemét paladin rám támadt, uram, miközben el akartam kapni. Mire magamhoz tértem, már ideláncoltak.
Rendall némán nézte, majd szemében a haragot lassan valami kellemetlen derű váltotta fel.
- Engedj ki, uram – könyörgött az őr.
A rabszolgavadász felnevetett.
- Nekem aztán édesmindegy, ki lett a lány pótlása. Idióta barmokra, akik nem tudnak különbséget tenni tolvaj és druida között, meg egyébként sincs semmi szükségem. Szokj hozzá az új társadhoz. Ott maradsz. – A többi őrre nézett. – A részét köztetek osztom fel, amennyiben nem történik több szökés. Ha mégis... - itt szeme már a foglyokat pásztázta -, őt kiengedem, hogy saját maga mondhassa el a tyrannak, mi történt... – az őr elsápadt -, megölöm a paladint, és azt is, aki mellől elszöktek. Nincs több átkozott varázslás, sem mágikus, sem papi vagy druida! Mindenkire mágiagátló láncot tenni!
Lehajolt, és Aurel szemébe nézett.
- Még egy trükk lovagom, és a kis szőkéd bánja - intett fejével Kyra felé. Aurel jegesen nézett vissza rá. Számított az ütésre, de az ereje elképesztette; jóformán ájultan esett hátra Rendall ökölcsapásától. Szédülve rázta a fejét, és homályos tekintettel figyelte, ahogy a rabszolgavadász kifelé indul.

Rendall a kabinjában, asztala mögött ülve gondolkodott. Előtte Aurel vértje, fegyvere, holmija hevert.
- Észak lángja - morgott maga elé, a pengén lévő írást olvasva. Tekintete a markolatba tett zafírra esett. Óvakodott hozzáérni a kék fényben fürdő kétkezes palloshoz, érezve, hogy azt csak jóravalók vehetik kézbe. Vagy talán csak a paladin családja. Bőre szinte bizsergett már a kard közellétében is. A fegyver után a vértre fordult figyelme. A páncél nem volt igazán különös, csak a szokásos vámpírvadász kötéseket viselte. Rendall most a nyakláncot emelte fel, és a medált vette szemügyre: rombusz keretben egy nyitott szem.
- Tisztánlátó - morgott megint. - Lehetne rosszabb is...
Ekkor halk koppanás hallatszott az ajtón, majd Vorg lépett be a kabinba.
- Hívattál, uram?
Rendall felnézett rá.
- Hol is szedtük össze azt a druidát?
- A goldengrassi tó és a Sárkány torkolatánál, uram, még lefelé jövet – válaszolta Vorg.
- LaMartenéket pedig az utolsó állomáson, a Nagy-tó közelében - bólintott Rendall. - Jókora távolság...
- Nem hiszem uram, hogy ismerték volna egymást a druida szukával... - mondta kétkedve a mágus.
- Mégis összedolgoztak, különben nem sikerült volna a szökés... Kell lennie valami kapcsolatnak... – Rendall tovább gondolkodott. - A tisztánlátók rendháza Kéttoronyban van, nem igaz?
- De igen, uram. Az még messzebbre esik a folyótól.
- Paladin és druida, paladin és druida... - dünnyögte maga elé Rendall. - Érdekes párosítás... Hol is hallottam ezekről együtt...
Hirtelen felkapta a fejét.
- Kikből állt az a kalandozó csapat, akik pár éve lecsapták Sarkalothyme-t?
Most Vorg gondolkozott el.
- Ha jól emlékszem, uram, volt köztük két paladin, két mágus, egy tolvaj, egy erdőjáró és... egy druida. - A férfi lassan folytatta, megpróbálva visszaemlékezni a részletekre. - Elég nagy port vert fel az eset, már csak azért is, mert az egyik lovag korábban vámpír volt, és a marhája tárgyalást kért maga ellen. Akkoriban én is Királyvárosban voltam, kis híján egymásnak estek miatta a paladinok. Mi is volt a neve... Annak is LaMarten! Ugyanaz lenne a két fickó?
- Nem - rázta a fejét Rendall. - Ahogy emlékszem, a kalandozó paladinok testvérek voltak, az egyikük a valahai sárkányölő, míg a másik...
- ... egy élőhalott vadász – fejezte be elsápadva Vorg. - Egy nyavalyás tisztánlátó!
- Vagyis a hajófenékünk vendége, a kedves parancsnok, aki már az elfogásakor is öt emberünkkel végzett, nem más, mint Sir Aurel LaMarten – mondta dühösen Rendall. - Kitűnő druida kapcsolatokkal Goldengrassban, ahova egy bájos kígyó tart éppen, hogy megvigye rólunk a hírt.
Rávágott az asztalra, a pohara ugrott egyet rajta, a vért és a kard pedig összecsörrent.
- Nem lenne jobb, most rögtön végezni vele, uram? – kérdezte Vorg. – Csak a bajt hozta ránk idáig.
Rendall elgondolkodott.
- Nem – rázta meg a fejét végül. – Hihetetlen pénz van benne. Ennyi kockázatot megér. Viszont te érintkezésbe tudsz lépni a goldengrassi szervezettel.
- Igen – bólintott Vorg.
- Találkozz a kapcsolatoddal, és tudd meg, mennyit tud de Winter erről az egészről. Ha túl sokat, tegyen róla, hogy ne okozzon gondot.
- Megtehetem, de...
A rabszolgavadász összeszűkült szemmel nézett alvezérére. Az habozva folytatta.
- Eleve kihagytuk az üzletből, uram... Lehet, hogy nem lesz emiatt túl boldog...
- Ez már a te dolgod, Vorg. Nem akarok meglepetést a hátamba. Még egy dolog - állította meg kifelé induló alvezérét Rendall. - Tudj meg mindent a kalandozó csapat tagjairól, pontosan kikből is álltak, nevüket, korukat, kinézetüket, mindent. Azt hiszem, számíthatunk tőlük egy látogatásra.
Vorg bólintott, majd elteleportált, Rendall pedig kilépett a kabinból, és egyenesen a hajó kapitányához ment.
- Verjétek fel a rabszolgákat, indulunk. Tégy fel egy szemest az árbockosárba, figyeljen minden goldengrassi lobogó alatt futó hajót, ami a nyomunkba eredne. Azonnal szóljatok, ha a kelleténél közelebb jönne egy is.
A kapitány bólintott, és eltűnt. Rendall maga elé morgott.
- Vidra hajnalra eléri Goldengrasst. Nem lesz olyan szerencsém, hogy bármi is elkapja útközben. De Winter felszerel egy hajót, esetleg összerántja a kalandozókat. Egy nap, legfeljebb kettő az előnyöm. Amin a szuka faragni fog a vitorlába idézett szelével. Érdekes út lesz, az bizonyos...
Ekkor meghallotta az ütemdob tompa hangját, és a gálya továbbindult délnek. Rendall biccentett, majd megfordult, és visszament a kabinjába, vacsorázni.

Eközben a sikló sebesen úszott a folyóban felfelé. Éjszaka volt, észrevétlenül jutott egyre közelebb vissza a goldengrassi tóhoz. Hajnalban elérte célját, ekkorra azonban teljesen kimerült. Utolsó erejével indult neki a tó vizének.

~~~

Goldengrassban

Vynylanne úgy érezte, az elmúlt napokban több időt töltött gyógyítóházakban, mint előtte egész életében. Szerencsére annak, akit most látogattak meg, komolyabb problémája nem volt, csak rettenetesen kimerült. A mágus szája szélébe harapva nézte a lányon a korbácsnyomokat, a verés helyét, csuklóján a bilincsek emlékét. A sebek Desharik figyelmét sem kerülték el, kék szeme jéghideggé változott. Felesége tudta, a lány állapotán túl Aurel jár az eszében, akárcsak neki. Edera leült mellé az ágy szélére és megfogta a kezét.
- Kishúgom.
- Asszonyom - nézett fel a lány. - A nevem Vidra. Üzenetet hoztam számodra, Sir Aurel LaMartentől...
Körülnézett, és meglátta Desharikot. Szeme döbbenten kitágult.
- Uram?
- A fivére vagyok - lépett közelebb a férfi.
- Egy pillanatra azt hittem... - suttogta Vidra. Edera elmosolyodott, noha nem volt jókedve.
- Igen, könnyen össze lehet téveszteni őket első alkalommal. A lovag Sir Desharik, a hölgy pedig a felesége, Lady Vynylanne. Nyugodtan beszélhetsz előttük. Tudjuk, mi történt Aurellel. Hol vannak most?
- A Sárkányon mennek lefelé Rashmadba - felelte Vidra. - Velük hajtják a gályát. Sir Aurel mellé voltam láncolva. Ha ő nem lett volna, ott halok meg a padon... Ő biztatott a szökésre is... Remélem, nem esett baja. Rendall azt mondta, hogy aki megszökik, annak és a társának a helyére is új rabot tesznek majd...
Vidra nagyot nyelt, de Desharik csak félrehajtotta a fejét, és gonosz mosolyra húzta a száját.
- Ahogy a kisöcsémet ismerem, gondolom, az egyik őrrel pótolta a hiányt.
- Igen - nézett meglepetten a lány. - Alakot váltottam, és sikerült kisiklanom az egyik nyíláson. Meglapultam, amíg meg nem bizonyosodtam afelől, hogy Rendall elfogadta a cserét. De az öcsédet, uram... őt nagyon megverték...
Vidra szemébe könnyek gyűltek a bűntudattól, Desharik azonban a fejét rázta megnyugtatóan.
- Néha magam is úgy érzem, nem árt neki egy kis verés...
Edera és Vynylanne összenéztek. Tudták, hogy amit a lovag magában gondolt, az már egészen más kérdés. Edera belsejében is feszült az indulat, minden erejére szüksége volt, hogy nyugodt és összeszedett maradjon.
- Folytasd - kérte a lányt.
- Utána elkezdtem úszni, amíg ide nem értem. Gondolom, a szökésem miatt ők sem maradtak ott, hanem még az éjszaka továbbindultak lefelé...
- Hogy élted túl a folyót? - kérdezte Edera. - Elég veszélyes hely a magunkfajtának is...
Vidra halványan elmosolyodott.
- Itt születtem, itt találtak meg, itt nőttem fel. Nekem a Sárkány a második otthonom.
Hirtelen megragadta Edera kezét.
- Asszonyom, kérlek, vigyetek magatokkal! Elég csak kialudni magam, és teljesen rendbe jövök. Nem hagyhatom őket magukra!
Edera Desharikra nézett, aki rövid habozás után bólintott.
- Rendben, húgom - felelte. - De azt kell tenned, amit mondok. Nincs önállóskodás. Kihozzuk onnan Aurelt, és a többieket is, ígérem.
A lány bólintott. Desharik egy széket húzott az ágya mellé és ráült.
- Most pedig arra kérlek, hogy mielőtt elalszol, mondj el mindent a hajóról, a legénységéről, és legfőképpen erről a Rendallról.

Éjszaka a tavon

Egy csónak haladt csendesen az éj leple alatt a goldengrassi tavon. Újhold volt, a csillagokat felhők takarták. A csónakot váratlanul egy láthatatlan erő állította meg: beleütközött a védőpajzsba. Orrával odakoccant egy másik csónak mellé, ami elszabadultan úszott a tó vizén. Vorg átnézett, majd halkan elsuttogta a jelszót. Az üres csónakban hirtelen egy köpenyes alak tűnt fel, csuklyáját mélyen az arcába húzta.
- Mit akarsz? - kérdezte barátságtalanul. Vorg nem lepődött meg, számított efféle fogadtatásra.
- Kis gondunk akadt a szállítmányunkkal - felelte. - Elszabadult az egyik darabja.
- Semmi közöm hozzá, Vorg - sziszegte a másik.
- Nézd - folytatta a mágus -, tudom, hogy kihagytunk az előkészületekből, de tíz százalékért cserébe kihúzhatnád a tüskét az oldalunkból.
- Minek nézel te engem? - mondta dühösen az árny. - Én takarítsak utánatok? Pontosan tudom, mi a szállítmányod, és mi lenne az a bizonyos "tüske"!
- Akkor főleg ne légy bolond kihagyni egy ilyen üzletet - próbálta Vorg jobb belátásra bírni a másikat. - Paladinok is van az áruban. Őrült pénzt érnek.
- Nem érdekel, ha akár maga a gyermekkirály is az árud! - A rábeszélés szemmel láthatóan hatástalannak bizonyult. - Rabszolgafogáshoz semmi közöm!
- Jobb, ha meggondolod, mihez van közöd - Vorg hangja egyszerre jeges lett. - Tagja vagy a szervezetnek. Tudod, mivel jár ez. Ha az előnyeiből jólesett profitálni, oszd meg részed a gondjaiban is.
- Ezek a gondok a tieid, nem a szervezeté - a goldengrassi kapcsolat hangja egy fokkal sem volt melegebb Vorgénál. - Semmi esetre sem az enyémek. Megmondtam az elején, miben veszek részt, és miben nem!
- Gyenge vagy, Nasta - mondta megvetően Vorg, először nevezve néven a másik férfit. - Mióta a druidával közösködsz, teljesen elpuhultál. Talán még az ágyába is befeküdtél, mert érzelmeket keversz az üzletbe. Ha nem akarsz komoly bajba kerülni, jobb lesz, ha segítesz!
- Ahhoz, hogy kinek az ágyába fekszem be, semmi közöd - felelte hidegen Nasta. - Egyébként nem hiába töltöm az időmet a druidával.
Zsebébe nyúlt, és egy üveget dobott Vorgnak, aki elkapta és megforgatta a kezében.
- A goldengrassiak ellen nem tudok lépni semmit, különben magyarázhatnám, miért nem enged be többé a pajzs - mondta a félelf, majd kezével az üvegre intett. - Ezzel viszont féken tudod tartani a paladinokat.
Vorg levette a dugót és beleszagolt az italba. Elhúzta a száját, majd felnézett.
- Hiszen ebben alkohol van. Minek nézel? Sosem fogja meginni.
- Akkor bírd rá - vont vállat a félelf. - Majd meglátod, milyen táncot fog eljárni neked. De csak végső esetben használd.
Vorg eltette az üveget, majd megint átnézett a másik csónakba.
- Na és a többi segítség?
Nasta megrázta a fejét.
- A szabályok világosak: ha nem veszek részt egy üzletben az elejétől, nem vagyok köteles menetközben sem beszállni. Ezt oldd meg egyedül.
A mágus némán az evezőiért nyúlt. Tudta, hogy ennél többet nem képes kicsikarni a másikból. Nasta hangja azonban megállította.
- Vorg - nézett rá a félelf, szemei megvillantak a csuklya alatt. - Ne fenyegess meg még egyszer, ha jót akarsz.

Nasta észrevétlenül visszaevezett a kikötőbe. Kiszállt, és elindult a mólón befelé. Menetközben összeszorított fogakkal vette sorba a lehetőségeit. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy ha Edera rájön arra, ő áll a goldengrassi szervezet mögött, két lábbal rúgja majd ki innen, és szerencsés lesz, ha megússza ép bőrrel. Eléggé felbőszítette az utóbbi időben a lányt a rajtaütéseivel. Még jó, hogy közbejött a sebesülése - amit éppen az egyik rajtaütés során szerzett -, tudta, ezzel biztonságosan el tudta hárítani azt, hogy a fogolyszöktetéshez csatlakozzon, noha szíve szerint társaival tartott volna. Vorg tévedett, nem volt viszonya Ederával. A druidát túlságosan is lefoglalta a város felépítése, hogy ilyesmire gondoljon, egyébként is Nasta jól tudta, hogy a lány szíve Aurelé, még ha ennek ő nincs is tudatában. A férfinek pedig éppen elég volt az is, hogy a barátságukat köpi szembe. Nem mintha a kínálkozó jó üzleteket veszni hagyta volna... Sosem keverte össze a kettőt, Vorg ebben is tévedett. De meghúzta a határokat. A pénzüktől szívfájdalom nélkül megszabadította áldozatait, életüket és szabadságukat azonban sosem bántotta. Ez utóbbi kettő számára is túl értékes volt; járt már ő is a halál mezsgyéjén nem egyszer, szabad pedig minden látszat ellenére sosem volt. Azt is bizonyosan tudta, hogy Ederával ellentétben Desharik abban a szent pillanatban megöli, ha kiderül a titka. S akkor az lesz a szerencséje, ha a paladint eléggé felbőszíti ahhoz, hogy gyorsan végezzen vele. Benne magában is forrt az indulat Vorgék tevékenysége miatt. Bármennyire is aggódott azonban Aurelért, a Vörös Körhöz tartozni több volt egyszerű szerződésnél, nem léphetett ki belőle. A tagokra tett esküvarázs megölte azt, aki a szervezet ellen fordult. Ha ők rájönnek arra, hogy Ederát nemcsak Goldengrassból ismeri, hanem jóval korábbról, még kalandozásuk idejéből... Hát erre jobb nem is gondolni.
- Aurel, öreg barátom, ez minden, amivel tudtam neked segíteni - sóhajtott fel. - Vagy te olyan fifikás, hogy kimássz a bajból, és nem is leszel egyedül.
Gondolataiba merülve ment tovább, mikor elszaladt mellette egy fiatal fiú, futtában könnyedén nekiütközve. Nasta ép keze villámgyorsan nyúlt utána és kapta el.
- Ejnye fiam - nézett rá. - Elfelejtettél, vagy sosem tanultál meg egy alapszabályt: sose lopj egy tolvajtól.
A fiú vadul vergődött, de Nasta szorításából nem tudott szabadulni.
- Nohát, lássuk, kivel hozott össze a jó szerencsém? - kérdezte a férfi, és a legközelebbi utcalámpa felé fordította a fiú arcát. Fekete arca ismerős volt neki valahonnan.
- Nem találkoztunk mi már korábban? - kérdezte.
- Engedjen el!
- Hát persze! - folytatta zavartalanul Nasta. - Megeszem a kalapomat, ha nem te vagy az a kölyök a Csábos Szirénről! A nagy-tavi Átjárón szállítottátok az utasokat! Gend, ugye?
A suhanc megmerevedett, és ő is ránézett a férfira.
- Nasta uram? - hirtelen könnyek szöktek a szemébe, és átölelte a férfit. - Végre egy ismerős!
Nasta meglepetten elmosolyodott.
- Húzd vissza a kezed a zsebemtől, öcsém - mondta barátságosan. Gend gyorsan elengedte a férfit.
- Bocsánat, megszoktam... - mondta zavartan. Nasta megveregette a fiú vállát, ami csontos volt, túlságosan is.
- Mikor ettél utoljára? - kérdezte. Gend vállat vont, de látszott a szemén, hogy már elég régóta koplal. Nasta a szemébe nézett, majd határozott.
- Gyere velem, kapsz vacsorát. Közben azt is elmeséled, mi történt veled, mióta nem találkoztunk.

A folyón

Aurel izmai égtek a megerőltetéstől, szemei a kimerültségtől. Mióta a druida megszökött tőlük, kétszer nagyobb tempót diktáltak nekik, az élelem viszont nem lett sem több, sem jobb. Ráadásul a mellette ülő valahai őr is mindent megtett, hogy betartson neki. Jó pár ütésváltásba beletellett, mire megértette vele a lovag, hogy jobb, ha nem ellenkezik tovább a sorsa ellen, és főleg ellene. Egyik pihenőjük alatt váratlan érintésre riadt fel. Meztelen lábfejéhez ért valami. Kinyitotta a szemét, és döbbenten fedezett fel egy siklófejet. Oldalra nézett, majd egy gyors könyökütéssel Dreg alvását ájulásra cserélte. A sikló csak erre várt, és óvatosan kicsusszant a résből. Felkúszott Aurel lábszárán, aki minden erejével azon küzdött, hogy mozdulatlan maradjon: nem igazán lelkesedett a csúszómászókért. A sikló a tenyerébe ejtett valamit, majd egy pillanat alatt eltűnt a lyukban. Aurel mozdulatlanul dőlt továbbra is az evezőrúdra. Mellette fáklya fénye emelkedett fel: az őrök rendszeresen ellenőrizték foglyaikat. A hajcsár ellépett mellőle, majd lassan kisétált a hajófenékből. Aurel kinyitotta a tenyerét. Nem igazán tudta, mit kapott Vidrától, mert a sötétben nem látott, így tapintásával, és szaglásával próbált rájönni az ajándék mibenlétére. Ahogy az orrához emelte, elfutották szemét a könnyek: egy diószemet tartott a kezében. Nem is akármilyet.
- Edera - suttogta magában. A bűbájdió ugyanis a druida különleges, élőfa párbajbotjának volt a termése. Valójában a legkevésbé dióra hasonlított; csontos héját könnyedén át lehetett harapni, és az is ugyanolyan ehető volt, mint finom belseje. Aurel bekapta a szemet, és a régi íz újra végigfutott a szájában. Váratlanul valami a fogának ütközött, amit nem tudott átharapni. Mióta van a diónak magja? Kivette azt a valamit a szájából, és óvatosan végigsimított rajta ujjaival. Férfikörömnyi, hajszálvékony érme volt, egyik oldalán egy álló négyszögbe keretezett szemmel, másikon egy négyágú, ívelt szabálytalan csillagvirág formával, melynek alsó három szárai egyformák, míg a legfelső valamivel vékonyabb, és hosszabb volt. Nagyot nyelt, de könnyei megállíthatatlanul futottak végig arcán. Bedugta kezét az ingébe és a szívéhez emelte az őrzőmedált. Az ahogy a bőréhez ért, meglágyult, majd eltűnt benne. Aurelben melegség futott végig, egyszerre megerősödött hitében és erejében. Tudta, hogy az érme csakis Vynylanne alkotása lehet, tehát Edera és a tisztánlátók mellett Desharik is jön utána. Lehunyta a szemét, és sok napja először boldogan aludt el. Szíve felett halvány tetoválásként rajzolódott ki a medál.

Rashmad

Másnap délelőtt mindkét hajó megérkezett Rashmadba. A folyó a több méter magas városfal mellett folyt tovább a tengerbe. A társaság a korlátnál állva figyelte, ahogy előttük a gálya bekanyarodik az egyik kapuján, mögöttük azonnal rács ereszkedett le, és a súlyos faszárnyak azonnal be is záródtak.
- Hova tartott az a hajó? - kérdezte Desharik a kapitányt.
- Rabszolgákat szállított a vásárra, uram - mondta habozva az. - A szökések, és a szöktetések megakadályozására kötnek ki külön, saját kikötőben. A rácsok mellett még mágia is védi őket.
Desharik megfeszült arcizmokkal hallgatta a kapitányt.
- Tudom, hogy a Királyságban büntetik - folytatta az, látva utasa arckifejezését -, de Rashmad önálló városállam. Itt a rabszolgatartás törvényes, mióta a tyrann áll a város élén, de a hely alapítása óta kereskednek emberekkel. Minden északit gyanakvással fogadnak, félig-meddig szabad prédák is. Vigyáznotok kell uram az utcákon, mert könnyen az ő sorsukra juthattok - intett fejével a gálya után.
- Mi történhet most a rabokkal? - kérdezte Edera. A kapitány széttárta a kezét.
- Gondolom, kiszállítják őket, és elhelyezik a kiállító vermekben. Rendbehozzák, és feltáplálják őket a következő vásárra.
- Az mikor lesz? - kérdezte Desharik. A kapitány megvakarta a fejét a sapkája alatt.
- Ha jól tudom, havonta tartanak egy általánost... A következőt három nap múlva. Most bocsássatok meg, szükség van rám a kormánynál, mi is hamarosan kikötünk.
A kapitány elsietett.
- Három nap - suttogta Vynylanne. - Nincs sok időnk...
- Épp elég lesz. Akár egy puccsra is - mondta merev arccal a lovag.
- Na és mi van a törvénnyel? - kérdezte Edera.
- Milyen törvénnyel? - kérdezett vissza Desharik. - Az igazságosság törvényeire esküdtem fel, nem erre... Mutass nekem ebben a városban egy paladint is!
- Hatot is tudok, uram - szólalt meg a háta mögött Darmin. - Mind téged követünk. A Királyság törvényeit óvjuk, nem Rashmadét. Minden törvény közül a legerősebb, hogy meg kell védeni a gyengét és az ártatlant. Nem hagyjuk cserben a bajtársainkat! A rabszolgatartásra nincs törvény!
Desharik némán bólintott, de szemei sokkal beszédesebbek voltak. A parancsnok viszonozva tekintetét, maga is biccentett.
- Készen állunk a parancsaidra, uram.
- Voltam már törvényen kívüli - mondta Desharik fojtottan. - Ha kell, újra az leszek, de kihozom onnan Aurelt!
Eközben beérkeztek a tengerre nyíló szabad kikötőbe. Hatalmas hajók és zászlóik között irányította a kapitány őket a saját mólójukhoz.
- Nem fér a fejembe, hogy Nastának saját bérelt helye van itt - jegyezte meg Desharik.
- Nasta kereskedő - mondta megnyugtatóan Edera. - Csodálkoznék, ha csak az egyik oldalán járna a törvénynek, de az biztos, hogy rabszolgákat sosem szállítana. Mellesleg három éve egy aranyórát nem emelt el. Elhiheted, új életet kezdett.
- Mi a mostani rakománya? - kérdezte a lovag. Edera felnevetett.
- Tetszeni fog. Szobrok. Goldengrassnak külön szoborparkja van, az entitás saját maga hozza létre a különböző alkotásokat. A városi tanács áldásával adja el itt őket Nasta. Rendkívül keresettek errefelé, tisztára divatot teremtett. Rátérhetünk fontosabb témára? - kérdezte végül érezhető türelmetlenséggel a hangjában. Szerette Desharikot, de a paladinok nem is titkolt bizalmatlansága mindazok iránt, akik nem tartoztak a kasztjukba, vagy nem voltak tisztán jóravalók, jópárszor megfeküdte már a gyomrát. Mennyei pitypang, legalább Nastát hagyhatná békén, elvégre a barátja. Nemegyszer kihúzták egymást a bajból. S Desharik még azok közé a lovagok közé tartozott, akik nem rántottak kardot azonnal gonosz jellemű társaikra. Edera neutrális volt, számára mindkét véglet ugyanazon érme két oldala volt; egymás nélkül nem létezhettek. Véleménye szerint inkább a harmóniát kellene megtalálniuk egymásban, nem pedig az istenektől kapott jellemük miatt egymásra fenekedniük. Nasta pedig nem is volt gonosz, úgyhogy ha Desharik még egy megjegyzést tesz, komolyan megmondja neki a véleményét...
- Odanézzetek! - kiáltotta hirtelen Vynylanne szerencsésen kiragadva Ederát gondolatmenetéből. Kinyújtott kezével az egyik zászlóra mutatott. - Ez királysági lobogó!
- Kié lehet? - lepődött meg a lovag. Vynylanne felkacagott.
- A Wondermere családé. Nem emlékszel, Desharik? - A férje megrázta a fejét. - Ne mondd már! Az akkori év legnagyobb botrányát indítottad el, ami miatt ide kellett költöznie! Tényleg nem rémlik?
Desharik vállat vont.
- Sajnálom, de...
- Winifred Wondermere. Akinek a legjobb partiját ugrasztottad el azzal, hogy bűbájosnak nevezted a nyakékét a jegyese füle hallatára! Winifred, a félork nőstény? Na?
- Ötperces Winifred? - nézett Desharik. - A fogadás... Amikor te meg én...
- Amikor megszöktettél, szerelmem - mosolygott a felesége. - S eközben laza kézmozdulattal elintézted azt a viperát is.
- Mi hasznunkra lehet most? - kérdezte Edera. Vynylanne ránézett.
- Hallottad a kapitányt. Ha csak északi kalandozókként szállunk partra, bajba kerülünk. De mint a Ravenstone család kísérete, némi kövér erszénnyel megfizetve a belépő és látogatási díjat, sokkal könnyebben mozoghatunk. Elég csak hazaugranom a szükséges holmikért és némi információért Rashmadról. Winifredet szerintem majd megöli az unalom éppen. A botrány után nem maradt Királyvárosban, és biztos eleped némi udvari pletykáért. Azt hiszem, mint unatkozó feleség, akinek a férje állandóan csak hadjáratokban, meg egyéb paladinügyekben vesz részt, teszek nála egy látogatást, valami izgalom után vágyva. Biztosan körbemutatja a várost, hogy meglássam azt, amit a Királyvárosban sosem tudtam volna...
- ... a rabszolga bemutató vermeket - fejezte be csillogó szemekkel a druida. Desharik megfogta Vynylanne kezét, és megcsókolta.
- Asszonyom, megengeded, hogy kíséreted szerény tagja legyek, és férjed távollétében szórakoztassalak?
Vynylanne megsimogatta a férfi arcát.
- Attól tartok, a férjem most valóban távolmarad. Winifred felismerne. S ha rájön, hogy ki állt a pletyka mögött... Közelebb találjuk magunkat Aurelhez, mint szeretnénk.
- Gyere, hős lovagom - tette Edera Desharik vállára a kezét. - Ez most Vynylanne menete lesz. Addig biztosítsuk őladysége szállását, hátterét és a megfelelő pillanatban...
- ...lecsapunk - nézett vissza a férfi.

Két dáma szórakozik

Lady Winifred Wondermere épp a szalonjában pasziánszozott, mikor belépett a szobalánya.
- Látogatód érkezett, úrnőm - és tálcán egy összehajtott levelet nyújtott át. Winifred kinyitotta, és rögtön felélénkült.
- Mire vársz hát, engedd be, engedd be!
A szobalány pukedlizett, majd kiment az ajtón. Az a következő pillanatban feltárult, és belépett rajta Vynylanne. Haja új, megrövidült frizurában, a legújabb udvari divat szerint vágva, arca kisminkelve, testére drága kelméből szőtt ruha borult, karját és nyakát ékszerek borították. Derekát csodás öv díszítette: egy arany sárkány tekeredett rajta körbe, szájával farkát tartva, szárnyait félig összecsukta, lábaival mintha a nő ruhájába kapaszkodott volna.
- Nahát drágám, csakhogy végre viszontlátlak! - szólt nevetve.
- Vynylanne, édesem, hogy kerültél ide? - kérdezte Winifred miután üdvözölve a másikat.
- Tudod, hogy megy ez... - legyintett Vynylanne. - A fővárosban teljesen holtszezon van, így gondoltam egyet, és hajóra szálltam, egy kis izgalom után vágyva. Sosem jártam még délen, hát erre vettük az irányt.
- Na és a férjed? - kérdezte meglepetten a házigazda. - Nincs veled?
Vynylanne bosszúsan összevonta a szemöldökét.
- Elegem van belőle is, meg a paladinjaiból is. Sosincs otthon, mindig csak valami égetően fontos hadjáraton vagy titkos küldetésben vesz részt. A magam lábára álltam, nem fogok otthon poshadni!
- Nem is tudod, merre jár Desharik? - kérdezte csodálkozva Winifred.
- Ugyan honnan tudnám? Elvégre a felesége vagyok, nem? - kérdezte gúnyosan Vynylanne, majd legyintett. - Tőlem akárhol is lehet, mit bánom én. Ne is beszéljünk róla. Én ide most mint Lady Vynylanne Ravenstone érkeztem, és minden vágyam egy igazi egzotikus, izgalmas kaland!
Winifred összecsapta a kezét.
- Nahát akkor a legjobb helyre jöttél. Hidd el, lesz itt látnivaló bőven.
- Tudtam édesem, hogy rád számíthatok - nevetett ismét Vynylanne. - Már alig várom!
- Most rögtön el is indulunk! - döntött a másik nő. - Hidd el, ilyet eddig még nem láttál!
- Mire gondolsz? - kérdezte a vendég.
- Rabszolgákra... igazi, eleven rabszolgákra... - suttogta Winifred diadalmasan.
Vynylanne szeme felvillant.

A két dáma hamarosan a vásárnegyed aukciósházában sétált. Vezetőjük fürge beszédű, alázatos félszerzet volt. Pár lépés távolságból tisztelettudóan, de éberen követte őket Vynylanne két, almazöld színű, sziklán ülő holló képes köpenyt viselő testőre, a veterán parancsnok Sir Darmin és egyik embere, Sir Luden. Vynylanne, miközben hazaugrott pár holmiért, nem feledkezett meg arról sem, hogy meglátogassa apja házát, ahonnan a ravenstone címeres köpenyekkel és Rashmad részletes térképével tért meg. Lord Colben Ravenstone-nak kitűnő kapcsolatai voltak az udvarban, főleg a király kémfőnökével volt jó barátságban. A térkép láttán a tyrann igencsak felvonta volna szemöldökét, de nem különben tett így Edera és Desharik sem, kik a többi veteránnal együtt a város egyéb látnivalóit derítették fel éppen. Ederának mindezenközben átfutott a fején, hogy a derék királyvárosi kémfőnök vajon mennyit tudhat Goldengrassról... Ne láss rémeket, feddte meg magát azután. A pajzs jól tudja, kit engedjen be, az entitás forrásához pedig rajtad kívül élő személy nem teheti be a lábát. A Királyság pedig a szövetségesed. Mindenesetre nem árt kicsit körülnézni valakivel Királyvárosban...

Az aukciósház vermei a föld alatt voltak, de sárga fényű kristályokkal teljesen bevilágították a folyosókat és a rabok helyét, hogy a leendő vásárlók alaposan meg tudják szemlélni az árut (és persze az eladók is a vásárlókat). A rabok a beszállítók szerint voltak elosztva, így tudni lehetett, melyik szállítmányt ki hozta, és a vevők könnyen meggyőződhettek arról, hogy az összes fogoly értéke megfelelő, nem gyengültek le túlságosan az út során. Vynylanne érdeklődve hallgatta a vezető magyarázatát, időnként hangosan felkacagva - szemmel láthatóan remekül szórakozott. Odafentről az egyik emeleti ablakból Rendall figyelte őket.
- Imádom a korrupt északiakat - mondta vigyorogva. - Akármit mondasz Vorg, de ők a legjobb vevőink. Ott van például Winifred Wondermere. Mit nem adnának a Királyvárosban, ha tudnák, mit művel itt. De ki lehet vele az a másik nő?
- Valami északi szuka az is - mondta Vorg oda sem figyelve, inkább az előtte sorakozó pénzoszlopok számolásába és a papírjaiba mélyedt bele. - Winifred egyik unatkozó barátnője. Most érkezett, hogy valami izgalomra leljen a megszürkült házaséletben, ahogy hallottam. A Hattyúban szállt meg.
- Mi az, amit te nem tudsz, Vorg? - kérdezte nevetve Rendall.
- Számolni, ha félbeszakítasz, uram - csattant fel Vorg hangja. Rendall nem fegyelmezte meg emberét, tudta, hogy ez a gyengéje, így elnézte neki. Inkább továbbfigyelte a két nőt.
- Unatkozó feleség, laza zsinórú, kövér erszénnyel - a kedvenc vevőm - mosolygott magában. Gondolatai továbbforogtak. Ha egy kis izgalomra vágyik, tőlem meg is kaphatja. Igen, egy aukció előtti gladiátor bemutató! Imádni fogja! Hátat fordított az ablaknak és a mágusára nézett.
- Vorg, ha befejezted a számolást, szervezz meg egy bemutatót a paladinokkal.
Vorg felnézett a papírjából.
- Trükkös. Még nincsenek betörve. Nem akármilyen ellenfél kell ahhoz, hogy harcra bírjuk őket. Könnyen botrányba fulladhat a dolog.
Rendall elvigyorodott.
- Akkor megkapják. Olyan ellenfelet adok nekik, amire eszüket vesztve fognak rárontani.
Vorg szeme elkerekedett, majd még jobban, mikor megértette az ötletet. Bólintott.
- Trükkös - mondta megint -, de megoldható. Na és a profit...
Szemében mohó fény csillant. Ugyanez a fény csillant meg ura tekintetében is.

Időközben a két nő Aurelékhez érkezett. A húsz rab fásultan ült a földön. A kikötői rabszolgaházból egyenesen ideteleportálták őket. Korábban megfürödhettek, elszakadt holmijuk helyett zsákvászonból készült, bár tiszta ruhákat kaptak, és a sebeiket is ellátták. Aurel nyakán és tenyerén már alig látszott az égés nyoma. Tágas, levegős helyre kerültek, és a kristályok mellett fent a menyezet magasságában egy vékony sávban beszűrődött a napfény is. Végre bőségesen kaptak enni-inni, és kipihenhették gyötrelmes útjukat. De jól tudták, hogy körülményeik javulása csak átmeneti, és csakis az aukció miatt javítják fel állapotukat. Aurel egyszerre felkapta a fejét. Ismerős hang ütötte meg a fülét, de olyan gőgös királyvárosi akcentussal, hogy először nem tudta eldönteni, jól hallja-e. Kinézett a rácson, és most szeme látását kezdte megkérdőjelezni. A folyosón Vynylanne állt királyi tartásban, pazar ruhában, tökéletes sminkben és frizurában. Utoljára akkor látta így, mikor három éve megismerkedtek egy királyvárosi fogadóban. A mellette álló nő is halványan ismerős volt, de minden erejére szüksége volt, hogy ne kiáltson fel, mikor ráismert a ravenstone-egyenruhában feszítő két veteránra. Önkéntelen mozdulatára felnézett Grind és Kyra is. Előbbi simán kővé dermedt, míg a lány sápadtan megnyalta szája szélét. A paladinok tekintete rácsokon kívül és belül összekapcsolódott egy végtelen pillanatra. Végül Vynylanne is odafordult, mikor már úgy érezte, ki tudja bírni Aurel látványát anélkül, hogy elárulná magát. Első gondolata az volt, milyen jó, hogy Desharik nincs velük. Ha meglátta volna öccse arcán a vékony vörös csíkban átfutó friss korbácsnyomot, ami éppen csak elkerülte a szemét, nem tudott volna uralkodni magán. Neki is minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy szerepében maradjon. Egy pillanatra mélyen sógora szemébe nézett, majd elfordult tőle.
- Ezek kik? - kérdezte a vezetőt a feléjük intve.
- Látom, édesem, a szőkék nagy hatással vannak rád - nevetett fel Winifred, észrevéve Vynylanne korábbi pillantását Aurelre.
- Ez a legígéretesebb északi szállítmányunk, asszonyom - felelte alázatosan a félszerzet. - Külön is felhívnám becses figyelmedet a paladinokra.
- Paladinok? - ismételte meg Vynylanne, szépen ívelt szemöldökét felhúzva. Ismét a rácshoz fordult, és alaposabban is szemügyre vette a lovagokat, majd visszanézett a félszerzetre. - Nem fognak kitörni innen?
- Nem asszonyom, nem tudnak. A rácsok nagyon erősek, előttük pajzsmágia, és ha mégis valamiféle támadás érné a vermeket, a rabokat azonnal elteleportálják innen.
- Hű, de izgalmas! - kerekedett el Vynylanne szeme. - Na és hová?
- Ez titok - tette mosolyogva a szája elé az ujját a vezető.
- Imádom a titkokat - kuncogott a nő, gyengéden megérintve legyezőjével a félszerzet vállát. Annak arcán boldog mosoly terült el, rajongva nézte a gyönyörű dámát. Hirtelen a mágus öve megelevenedett, és már egy valódi sárkány tekeredett körbe Vynylanne derekán, karmos ujjaival a ruhába kapaszkodva. Aurelnek leesett az álla. Gyorsan körbenézett, de úgy tűnt, rajta kívül ezt senki más nem vette észre, vagy ha igen, nem törődött vele. A kis állat elengedte az idáig szájába tartott farkát, megkereste a lovag tekintetét, rákacsintott, majd ugyanolyan gyorsan megint övvé vált. Aurel mellkasában a medál felmelegedett. A férfi nagyot nyelt, majd biccentett. Szóval a kis fickó meg tud találni... Vynylanne ezután társnőjéhez fordult.
- Édesem, meg kell mondanom, tényleg elkápráztattál - mondta elismerően. - Ez a hely egyszerűen bámulatos. De hoztam én is neked valamit, ami biztosan hiányzott otthonról.
- Na és mi lenne az? - kérdezte Winifred.
- Egy kis otthoni íz. Áfonya. Majd egy tucat van nálam belőlük - ezzel könnyedén megérintette Winifred karját, aki röpke zavar után elmosolyodott.
- Istenem, áfonya... Ha valami hiányzott, az tényleg ez.
- Tudtam én. Hamarosan megkapod.
Kényelmesen továbbsétáltak, a foglyokkal többet egyáltalán nem foglalkozva. Aurel és Grind összenézett, magukban forgatva a hallottakat.
- Közel tucatnyian - suttogta Aurel.
- De nem tudnak mit kezdeni a teleporttal - válaszolt Grind. Aurel megrázta a fejét és elvigyorodott.
- Ahogy a sógornőmet ismerem, ez a titok hamarosan nem lesz titok...
- Nem hiszem el, hogy ez a gőgös liba Lady Vynylanne lenne - suttogta ekkor elképedve Kyra. Az ő gondolatai szemmel láthatóan máshol jártak. - Komolyan úgy nézett minket, mint valami kiállított állatokat.
- Ebből a világból érkezett - húzta Aurel mosolyra a száját. - Pár évvel ezelőtt ez nem szerep lett volna nála.
Kyra váratlanul elsírta magát. Két társa feléje fordult.
- Olyanok is vagyunk, mint az állatok. Mit gondolhattak rólunk a többiek?...
Grind a vállára tette a kezét.
- Hidd el, ha bármi rosszat is, azt nem rólunk gondolták, hanem azokról, akik idetettek minket. Ismered te is Sir Darmint.
- Ő vizsgáztatott volna odahaza - suttogta a lány. - Elég bukásszagú idáig a dolog...
Grind magában elmosolyodott. Ő maga is tanította a lányt, és tudta jól, mennyire lelkiismeretes és szorgalmas volt mindvégig.
- Ne aggódj, Kyra, mindig csak a végén hozzák meg a döntést - mosolygott Aurel is, majd mutatóujját a lány álla alá tette és könnyedén felemelte.
- Ide figyelj - nézett a szemébe komolyan. - Jegyezd meg, hogy ami nem pusztít el, az megerősít. Te pedig élsz! Élni fogunk mindannyian, megértetted?
A lány lehajtotta fejét. Két befont szőke copfja a nyakába esett, megpróbálva eltakarni az arcát.
- Mikor fogok én áfonyát enni? - suttogta még halkabban.
- A szezon végét még elcsíped - szorította meg a vállát Aurel. - Ezt megígérhetem.
A lány ránézett, szeméből egy könnycsepp gördült le. De csak egy. A következőt megállította és elszántan bólintott. Hátuk mögül egyszerre halk, gúnyos nevetés csapott fel. Aurel felkapta rá a fejét, akárcsak két társa. Szemük összeszűkült, arcuk megfeszült. Grind oldalra fordította a fejét, Kyra feltekintett, előbbi kétségbeesése már a múltté volt. Aurel felállt, oldalra lépett és hátrafordult. A három tisztánlátó szoborként, de gyilkosan meredt fogolytársain keresztül a rácsok előtt álló magas, barna hajú, tengerzöld szemű, fekete ruhás férfira. Hiába nem érezték a gonosz kisugárzását, kiléte nem volt kérdéses számukra. Rabtársaik ügyet sem vetettek rá, lassan megszokták már a látogatókat. Őt sem érdekelte a többi fogoly. Tekintetével a három lovagot fürkészte gúnyos mosollyal, majd lágyan beszólt a rácsok között.
- Paladinok a legjobb helyen, ahol csak lehetnek. Nem is akármilyen paladinok... vámpírvadászok... Legyetek hát üdvözölve a mi kis városunkban. A nevem Fangthane. Még biztos találkozunk...
Beleszimatolt a levegőbe a két távozó lány után, majd megint rájuk mosolygott, kivillantva éles szemfogait. Két ujját halántékához érintve intett nekik, majd elindult. A három tisztánlátó tudta jól hova: vadászni. Aurel felüvöltött, és utánavetette magát. A pajzs és a rács őt ugyan megállította, de a hangját nem.
- Vynylanne!
Kiáltása visszhangzott a folyosókon. Messze előttük, a kijárat közelében Vynylanne szeme meg se rezzent, Winifred viszont felkapta a fejét.
- Ez nem a te neved volt?
- Kötve hiszem - válaszolt gőgösen a lány. - Mi közöm lehetne ehhez a söpredékhez?
Elérkeztek a vermek végéhez, itt már ritkább volt a világítás, sötétebb lett a folyosó. A mágus megérzett valamit. Felemelte fejét és észrevétlenül beleszimatolt a levegőbe. Tekintete összeszűkült. Értette már sógora kiáltását. Hátrafordította a fejét kísérőire, akik bólintottak; ők is tudatában voltak a veszélynek. Vynylanne észrevétlenül megrázta a fejét. Nem kelthetnek feltűnést. Tekintete az őket követő férfire fordult, akit még csak ő látott egyedül a sötétben. Írisze kivilágosodott, felemelte a kezét.
- Ott maradsz! - suttogta parancsolóan. Ujjaiból vékony remegő légáram csapott ki, elsuhant két kísérője között, majd egy pillanatra beborította a vámpírt. A varázs váratlanul érte, lépés közben dermedt meg, de látszott, nem sokáig tartja fogva az ige.
- Mit mondtál? - fordult felé az addig a vezetővel beszélgető Winifred. Vynylanne varázslata észrevétlen maradt.
- Csak annyit - szólt Vynylanne -, hogy meguntam a nézelődést. Menjünk a napfényre. Itt minden olyan sötét és büdös - vetett egy pillantást hátra, a dühöngő vámpírra, aki pontosan tudta, hogy az utóbbi mondat rá vonatkozott. A következő pillanatban le is gyűrte a varázst, és utánuk iramodott. Az emberek közben elfordultak a folyosón, és a végében kényelmesen kiléptek a napfényre. Egy belső udvarra érkeztek, mellettük ciszterna volt. Vynylanne-ék lassan sétáltak tovább, de a két veterán meglapult a kijárat egy-egy oldalán. A vámpír megtorpant az árnyékban. A mágus feltűnés nélkül felemelte a kezét, és lágyan intett vele. A vámpír megbabonázva lépett egyet előre, majd rájött, hogy mi történt, és küzdeni kezdett megint az igével. Pillanatnyi figyelemelterelődését kihasználva a két veterán benyúlt a sötétbe, és kirántotta onnan a vérszívót a napfényre. A vámpír égő ruhában nekilendült, bevetette magát a ciszternába, és eltűnt a mélyében. A csobbanásra a vezető és a két nő hátrafordultak, de már nem láttak semmit. Vynylanne kérdően felemelte szemöldökét. A két tisztánlátó sajnálkozva nézett rá, és egymásra, kissé megrázták a fejüket, majd elindultak úrnőjük felé.

Vynylanne-ék előtt nagy meghajlással nyitotta ki az ajtót a vezető. Ám a két nő mégsem indult el, mert a kijáratban egy hatalmas férfi tűnt fel, és nézett végig rajtuk. Kora valahol a harmincas éveiben volt. Erős szálú, hullámos, sötét haja a nyakába hullott, eltakarta füleit és szinte egybeolvadt azonos színű körszakállával. Szintén sötét szemei fürkészőek, némileg gunyorosan csillanóak. Szája szélén gonoszkás mosoly játszott. Feltűnő termetén azonban egyetlen gramm felesleges háj sem volt, izmai láthatóan nemcsak erővel, de pokoli robbanékonysággal is felruházták tulajdonosukat. Első pillantásra egyszerű bőrpáncélt viselt, de Vynylanne érezte a vérten a mágikus kötést. A férfi jobb oldalán kard - ezek szerint balkezes, suhant át a mágus fején -, övén korbács és tőr lógott. Halálosan veszedelmes, mégis vonzó ragadozó figyelt rájuk, Winifredre legalábbis komoly hatást gyakorolt. Vynylanne ugyanakkor nagyot nyelve meredt a férfira, és emlékeztette magát arra, hogy a kinézet nem minden, erő pedig nemcsak az izmokban van. Rendall magában mosolyogva nyugtázta döbbenetét. Megszokta már, és ki is használta azt a megrökönyödést, melyet külsejével szokott kelteni. Igencsak előnyös volt mind a rabszolgáival, mind a vevőkkel szemben. Szeme egy pillanat alatt felmérte az előtte álló ismeretlen nőt, a két fős kíséretet, megsaccolta árukat és azt az erőfeszítést, amibe az elfogásuk kerülne. Az arány nem volt rossz, de tudta, a nő többet ér vásárlóként. Esetleg később... Szeme villanását megértette a kíséret vezetője, és egyet előrébb lépett, eközben keze mintegy véletlenül kardjára csúszott. Rendall magában nyugtázta a figyelmeztetést, máris változtatva az előbb megbecsült arányon.
- Hölgyeim - mosolygott a két nőre, és lelépett az ajtó előtti lépcsőfokokon. A félszerzet mély meghajlással köszöntötte a rabszolgavadászt.
- Úrnőim, engedjétek meg, hogy bemutassam Rendall urat. Az ő szállítmányát is láthattátok előbb. Uram, a két hölgy Lady Winifred és Lady Vynylanne.
Winifred elmosolyodott.
- Ó, mi már ismerjük egymást. Vynylanne, drágám, komoly figyelmedbe ajánlanám ezt a úriembert.
- Lady Winifred - nézett rá Rendall. - Úrnőm, gyönyörű vagy, mint mindig.
Winifred jóleső mosollyal nyugtázta a bókot, de a férfi figyelme már társnőjére irányult. Vynylanne kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy az eltűnjön a férfi jókora tenyerében. Pillantása a fickó övén lógó korbácsra fordult. Orrcimpái kitágultak, ahogy megérezte rajta Aurel vérét. Megint hálát adott az isteneknek, hogy Desharik nem volt velük. Valószínűleg éppen ebben a pillanatban tépte volna le a rabszolgavadász fejét. Őszintén szólva magán is csodálkozott, hogy ő miért nem teszi ezt meg. Miféle isteni nyugalom az, ami most megszállta, hogy ne tegyen tönkre mindent?
- Látom úrnőm, megakadt rajta a szemed - emelte fel kissé a korbácsot Rendall, teljesen félreértve Vynylanne tekintetét.
- Valóban - bólintott a lány, még mindig az ostorral szemezve -, lenyűgöző kis játékszer. Gondolom, sokat is használod...
- Akinél szükséges - futott végig egy mosoly a férfi arcán. - Némelyikre jobban oda kell hatni, hogy kezessé váljon.
- Azt gondolom - felelte a mágus. Aurel vérének illata teljesen betöltötte az orrát. Különös tekintettel nézett fel Rendall szemébe. - De azon is tűnődöm, uram... Nem rongálja ez meg a kelleténél jobban az áru minőségét?
Rendall felnevetett. Kezdett egyre jobban tetszeni neki ez a kis északi nő.
- Ne aggódj hölgyem, csak felületi sérülést okoz, nem tesz bennük komolyabb kárt. Kis játékszerem, ahogy te nevezted, csak megtanítja nekik, hol a helyük.
Vynylanne elfogadóan bólintott. Szeme előtt újra feltűnt Aurel korbácsütötte arca. Írisze mintha még egy árnyalatnyival világosabbá vált volna. Gondolataiból Rendall szakította ki.
- Láttam, érdeklődsz a szállítmányom után, hölgyem...
- Melyik is az? - kérdezte a mágus homlokát ráncolva.
- Ahol a három paladin is volt, asszonyom - szólt közbe segítőkészen a veremmester.
- Áá, valóban... Talán, uram. Még nem döntöttem.
- Nos, hogy segítsek megkönnyíteni a döntést úrnőm, tisztelettel meghívlak benneteket a ma esti bemutatóra, az arénába. Ott megláthatod, mit tudnak igazán.
Vynylanne látszólag eltűnődött, magában felpergett szívverését próbálta csillapítani.
- Rendben, elfogadom. Köszönöm, uram.
- Az első esti harangszóra érted küldöm a hintómat.
- De hát nem is tudod, hol szálltam meg - csodálkozott Vynylanne.
- A Hattyúban, úrnőm - Rendall könnyedén elmosolyodott, látva a nő döbbenetét. - Az a dolgom, hogy mindenről tudjak ebben a városban. Akkor este, szép hölgy.
Mélyen a szemébe nézett, tekintetében félreérthetetlen üzenet. Winifred bosszúsan húzta el szája szélét láttára. Rendall biccentett feléjük, majd távozott. Pénz áll a házhoz, dudorászta magában. Vele együtt egy kis szórakozás is. Azt hiszem, a bájos ifjú hölgynek eggyel több titka lesz, mikor visszatér férjeurához Királyvárosba. Ha visszatér... Hátuk mögött Darmin, a veterán parancsnok eközben elfojtotta megkönnyebbült sóhaját, és elengedte kardjának markolatát. Ismerte Vynylanne képességeit, és meglátta az összefüggést a rabszolgavadász korbácsa, úrnője testbeszéde és Sir Aurel sebhelye között. Tudta, csak egy hajszálon múlott, hogy leleplezzék magukat. Winifred Rendall után nézett, majd visszafordult társnőjéhez.
- Mondd csak, szívem - kérdezte mézes-mázas hangon -, az izgalmas kiruccanásba beleértetted a férjed megcsalását is?
- Tessék? - kapta rá fejét megdöbbenve Vynylanne. Egész máshol jártak a gondolatai, amiből hirtelen zökkentette ki a másik nő kérdése.
- Csak azért, édesem - mosolygott angyalian Winifred -, mert Rendall szemmel láthatóan megnézett magának. Jobb, ha tudod, az a mondás járja róla, hogy több szeretője van, mint ahány hajszála. Nem venném a lelkemre, ha összetörné a szívedet.
- Winifred - szörnyedt el Vynylanne -, dehogy akarok...
- Természetesen nem szólok bele az ügyeidbe - fuvolázta az. - De ha elfogadod a meghívását a házába, azzal elfogadod a meghívását az ágyába is. Ez köztudott Rashmadban.
Vynylanne szótlanul meredt a másik nőre. Az egész feltételezés olyan abszurd volt számára, hogy hirtelen nem is talált szavakat. Majd egyszerre rájött, hogy Winifred szemeiben a figyelmeztetés mellett féltékenység is bújkál. Alig tudta elfojtani feltörő nevetését.
- Drágám, tied lehet Rendall szőröstül-bőröstül - mondta szája szélét harapva. - Nem az esetem.
- Tudom, életem - mosolygott Winifred -, neked a szőkék a gyengéid. Cedric is az volt.
- Na és neked? - kérdezte vissza Vynylanne, fejével Rendall után intve, ki időközben felszállt elővezetett lovára és elnyargalt. Ó, te átkozott vipera, futott át a lány fején, semmit sem változtál...
- Ó - legyintett könnyedén Winifred -, volt köztünk egy futó kaland, még az elején, hogy ideköltöztem. Rég a múltté.
Vynylanne kénytelen volt megköszörülni torkát. Nahát, szívem, csak nem akasztották a hóhért?
- Nagyobb halak érdekelnek engem - folytatta az -, ha érted, mire célzok.
Fejével és szemével felfelé intett. Vynylanne a szája elé kapta a kezét, látszólag ámulatában, valójában, hogy elrejtse egyre nehezebben fékezhető nevetését.
- Csak nem... csak nem a tyrann?
Winifred nem válaszolt, csak talányosan mosolygott.
- Mennem kell drágám. Pompás délelőttöt töltöttünk együtt, de most készülnöm kell. Az arénában találkozunk. S talán utána a bálon is.
- Bálon? - Vynylanne most valóban elcsodálkozott.
- Természetesen, szívem. Minden arénanap után tartanak egy estélyt. A mait maga a nagyúr rendezi a palotájában. Biztosan kapsz rá meghívót. Rendallnak csak egy szavába kerül.
Ezzel még egyszer édesen rámosolygott Vynylanne-re, majd sarkon fordult, és beszállt a hintójába, otthagyva Vynylanne-t minden utazási eszköz nélkül.
- Úrnőm - szólalt meg az idáig tiszteletteljes csendben hallgató veremmester -, hívok egy kocsit számodra, ha kívánod.
- Köszönöm - mosolygott rá Vynylanne, ismét könnyedén megérintve a legyezőjével -, de még ráér. Ha belefér az idődbe, többet is megtudnék a munkádról. Kemény feladat lehet kézben tartani a rabszolgákat. Hogyan vagy rá képes?
A félszerzet elakadó lélegzettel nyelt egyet.
- Boldogan állok rendelkezésedre, asszonyom - mondta ragyogó szemekkel. - Kérlek, fogadd el meghívásomat egy csésze csokoládéra. Mindent elmondok, amit tudni kívánsz.
Vynylanne méltóságteljesen bólintott, majd a veremmester feje felett észrevétlenül ráhunyorított Darminra. Az elfojtotta mosolyát, és valamennyien követték a szinte szárnyaló félszerzetet vissza az épületbe.

~~~

Élet Rashmadban

Rendall, miután elbúcsúzott a két nőtől, lóra szállt és belovagolt a városba. Hamarosan már a palotanegyedben járt, ahol egymást követték a fényesebbnél fényesebb paloták és villák; egyik közülük a sajátja volt. Ám most nem haza tartott, hanem a főtérre, ahol az összes ház közül a leglenyűgözőbb állt: a tyranni rezidencia. Többszintes, U-alakú épület volt, számos király és herceg megirigyelhette volna tulajdonosától. Az elmúlt tíz évben, mióta a fekete mágus került hatalomra Rashmadban, mind a város, mind az ő személyes gazdagsága és befolyása ugrásszerűen megnőtt. Mind az enyém, vigyorodott el magában Rendall, saját házára és egyéb befektetéseire gondolva, melyek között tucatnyi rabszolga, hajó, kéjnegyedbeli örömház és az arénában való résztulajdon is szerepelt, egyebek között. A tyrann bölcsen érdekeltté tette a céh üzletében, és támogatta más befektetési törekvéseiben is, mert jól tudta, hogy embere mindennél jobban védi a szerzeményeit, és ezzel együtt ura szerzeményeit is. Ugyancsak ebből az okból éles szemmel figyel bármilyen lehetséges rabszolgát vagy más megszerzendő értéket. Ezekből természetesen az elsődleges haszon a tyranné volt, de jócskán potyogott le belőle Rendall asztalára is, sőt az utóbbi időben a saját szakállára is szervezhetett már portyákat. Rendallnak esze ágában sem volt helyzetével visszaélni. Nemcsak a mágus ereje és hatalma miatt, mely mellett a sajátja jóformán jelentéktelenné törpült, noha az is jókora volt, nemcsak a hűségeskü miatt, melyet jó másfélévtizede letett a szervezetnek, de amiatt a ragaszkodás miatt is, amivel urát követte. A tyrann volt a mestere, ő finomította, csiszolta gondolkodásmódját, mind a mesterségében, mind az élet más területén. Rendall csakis egy embernek engedelmeskedett, de neki gondolkodás nélkül, és az a fekete mágus volt.

A fejvadász bevágtatott a díszes kovácsoltvas kapun. Az udvaron leugrott hátasáról, és egy elősiető rabszolga kezébe nyomta a kantárt, majd nekieredt a széles, hosszú márványlépcsőnek. Újabb hajlongó rabszolga tárta ki előtte a kétszárnyas bejárati ajtót, és Rendall egy jókora előcsarnokba lépett. A járólapot puha szőnyeg borította, a fal melletti kiemelkedő oszlopok között díszes szobrokat vagy gyönyörű képeket helyeztek el. A tyrannak nemcsak gazdagsága, ízlése is igen kifinomult volt. Rendall végigsietett a termen, számos ajtó mellett haladt el, majd a túlsó oldalon kinyitott egy viszonylag egyszerűbbet, és belépett rajta. Egy melléklépcsőházba jutott. Elindult lefelé a lépcsőkön, majd egy emelet után másik ajtó zárta el az útját. Nem volt rajta sem kilincs, sem zár, csak szemmagasságban egy sötét színű kristály. A férfi ráhelyezte tenyerét. A kő fényleni kezdett, és az ajtó halk kattanással kinyílt. Rendall az előcsarnok alá jutott, legalább akkora méretű terembe, mint ahol korábban járt. Ám ez a hely jóval inkább mágusműhely volt. Hatalmas asztalokat helyeztek el egymástól egyenlő távolságban, egyikükön alkémikus kísérletekkel; üvegcsöveken át különös színű és állagú folyadékok keringtek, hogy hatalmas lombikokba csöpögjenek végül. Vértek, fegyverek hevertek egy másikon, rajtuk mágikus kötéspróbákkal, kristályokkal. Egy harmadikon a tyrann élő kísérleteit végezte, embereken vagy más lényeken. Újabb asztalt rabszolgapántok borítottak, míg a terem végén középen álló ötödiket jegyzetek, súlyos könyvek lepték el. Ahogy a fejvadász elhaladt a teremből nyíló kitárt ajtók mellett, az egyik mögül könyvespolcok, a másikból ketrecek tűntek elő egy pillanatra, bennük rémülten könyörgő, ájult vagy éppen izgatottan a rácsot rázó kísérleti alanyokkal. Rendall a kavalkádban a terem végén fedezte fel urát egy magas lábú széken ülve. A mellette álló hatalmas gólem fejét tartotta a kezében, és tanulmányozta figyelmesen.
- Rendall – emelte rá vörös tekintetét a tyrann. – Éppen jókor jössz. Azt hiszem, sikerült megoldani a konstrukciós problémát. Gyere csak.
Rendall odament a gólemhez, és alaposan szemügyre vette. Tömör fémből készült a teste, mérete vetekedett egy óriással. Tenyere majd kétszer nagyobb volt az övénél, mégis láthatóan kifinomult mozdulatokra is képesek voltak ujjai. A mágus babrált valamit a gólem fején, majd visszahelyezte a nyakára. Halk kattanás, és a fémszörny szeme sárgán világítani kezdett.
- Nagyszerű – biccentett elégedetten a mágus. – Csak sikerült életet lehelni belé. Ma este már ki is próbálhatjuk az arénában.
- Az arénába tervezted, nagyuram? – kérdezte Rendall. A tyrann felvonta a vállát.
- Oda, esetleg kincsőrnek. Most már csak a felmerülő igényeken múlik a használata.
Lemászott, majd a papírokkal borított asztalhoz lépett, és leült a székébe. Felvett egy tollszárat, kalamárisba mártotta, majd befejezte a jegyzetelést az egyik pergamenen.
- Hallgatlak, fiam – nézett fel utána Rendallra.
- Magam is a ma esti arénabeli viadal miatt jöttem, nagyuram – kezdett bele a fejvadász. – Egy kis licit előtti bemutatóra gondoltam a paladinokkal.
- A paladinokkal? – emelte fel szemöldökét a mágus. – Nem túl korai ez? Elég nyakas még az a fiú, jobb lenne talán várni az eladásukkal is a következő vásárig.
- Attól tartok, addigra ideérhetnek a barátai, nagyuram – felelte Rendall.
- Igaz is, mondtad, kalandozott korábban – bólintott elgondolkodva a nagyúr. – Így valóban érdemesebb mielőbb eladni őket… Lehetőleg el a városból is, hogy a bajkeverő társaik utánuk fussanak, és ne rontsák itt a levegőt.
- A bemutatóval pedig az árukat is fel lehet verni, nagyuram – tette hozzá Rendall. - Számosan érdeklődnek irántuk már most…
A tyrann hátradőlt a karosszékében, karbafonta kezét, és úgy nézett fel emberére. Szája szélét halvány mosolyra húzta.
- Valamiért az az érzésem, hogy érdekes gondolatot fogok tőled hallani, fiam.
Rendall elvigyorodott, és beszélni kezdett. Ura érdeklődve hallgatta. Végül elgondolkodott, majd bólintott.
- Hmm. Ehhez előbb látni akarom, milyen állapotban vannak. A paladinok ugyan félholtan is képesek harcolni, de nekem látvány is kell.
- Erre is gondoltam, nagyuram. Azt hiszem, a parancsnok nemcsak az arénabeli ellenfelére harap eszét vesztve.
A tyrann elmosolyodott.
- Csak nem magadra gondolsz, Rendall? Ki akarsz állni vele?
- Nem közvetlenül, nagyuram – rázta a fejét vigyorogva a fejvadász. – Most még ártana a szelídítésének egy kettőnk közti összecsapás.
- Félsz, hogy legyőzne? – nevetett halkan a mágus.
- Ettől nem félek – nevetett Rendall is. – Egy az egyben párharcban valószínűleg legyőzne. Előbb még a fejébe kell verni, hogy annak forduljon, akire parancsot kap.
- Rendben van – mondta a tyrann, majd felállt a székéből és megkerülte az asztalt. – Menjünk, látogassuk meg akkor a fiút. Menetközben pedig beugrunk az arénába egy gladiátorért.
- Spinóra gondoltam, nagyuram – indult el mellette Rendall. Ura felnevetett.
- Miért is nem vagyok meglepve?
Végigmentek a termen, majd kiléptek az ajtón. A műhelyre csend borult, egyedül csak a ketrecben lévő rab sirdogált csendesen.

~~~

Aurel mélyen aludt. A gályán rettenetesen kimerült, és most, hogy lehetősége nyílt rá, alvással próbálta pótolni elveszett erejét. Az őrök is hagyták pihenni a rabszolgákat, hogy minél jobban mutassanak majd az aukción. A lovag azonban váratlanul felébredt. Nyakán újra lánc csörrent meg, noha érkezésükkor egyszer már lekerültek róluk. Arcába fáklya világított, és a következő pillanatban már érezte is torkán a szorítást, brutálisan megértetve vele, hogy nem álmodik.
- Ideje egy újabb leckének, parancsnok - suttogta a már jól ismert rekedt hang a fáklya fénye mögül. Aurel testét a sok éves rutin mozdította meg. Bár még mindig nem ébredt fel teljesen, a teste tudta a dolgát. Egy mozdulattal kirúgta a mellette álló férfi alól a lábát - a fáklya messzire repült, félhomályba borítva a termet -, rávetette magát, és a nyakán lévő láncot rátekerte a torkára. Az nem foglalkozva az őt fojtó lánccal, villámsebesen megmozdult, és lerepítette magáról a paladint. Mindketten talpra ugrottak. Harcukra felébredtek a többiek is, és a falhoz húzódva adtak nekik teret. Aurel szemét elvakította a fáklya fénye, nem igazán látott ellenfeléből mást, mint annak hatalmas termetét. Tisztánlátását tovább homályosította fellobbanó dühe. Megvárta a következő támadást, ami elől váratlan testcsellel tért ki, és egy hármas rúgással ellenfele nyakát, gyomrát és térdét találta el. Az hörrent egyet és előregörnyedt. A következő, immár mellkasát ért rúgással szemben már védtelen volt, teste teljes erővel nekiesett a rácsnak. Aurel indult volna utána, hogy folytassa és főleg befejezze, amit elkezdett, de az idáig laza lánc hirtelen megint megfeszült a torkán, és lerántotta a földre. Először visszaugrott, de csak annál erősebben esett a földre megint. Próbált magához térni, és minden erejével küzdött azon késztetése ellen, hogy ismét nekifeszüljön a láncnak, tudván, hogy csak még erősebb lenne a torkán a szorítás. Teste valósággal remegett a benne feszülő indulatok és önfegyelme csatájától. A tetoválás felfénylett rajta, melegség öntötte el belsejét, segítve neki megnyugodni. Társai mellétérdeltek. Grind a vállára tette a kezét, Kyra a kezét szorította meg bátorítóan.
- Uram - suttogta. - Most ne állj ellen... Nem ő az... Nem ő...
Aurel megmerevedett. Behunyta szemét. Mélyeket lélegzett, szívverése lassan lecsillapodott. Ismét ura volt önmagának. A lánc végre kioldódott a nyakpántján és hangos csattanással eltűnt a falban.
- Csak tanulsz, kutya - mondta egy gúnyos hang.
A lovag felemelte fejét. Az őrök épp kivitték az ajtón ájult támadóját, ki, ahogy most már jobban szemügyre vette, csakugyan nem Rendall volt, hanem egy jókora barbár gladiátor öltözetben, maga is nyakpántot viselt. A pajzs egy halk zúgással visszaállt. A rács másik oldalán vigyorogva nézte őt a fejvadász. Aurel tekintetében ismét felparázslott valami, de egy pillanattal később fegyelme végképp visszavette az irányítást.
- Nem rossz. Egyáltalán nem is rossz.
Ezúttal azonban nem a rabszolgavadász szólalt meg, hanem a mellette álló tyrann, ki idáig csendben figyelte a párharcot.
- Rendben, megszervezem, amit akarsz - biccentett a mágus Rendallnak. - Ne legyen afelől semmi kétség, hogy valóban harcolni is fognak.
Aurel szemei összeszűkültek. Azt lesheti ez a két görény, mikor fogok én bárki ellen is harcolni a szórakoztatásukra!
- Harcolni fognak, nagyuram - felelte Rendall, láthatóan nem osztva rabszolgája álláspontját a témában. A mágus bólintott, és elment, Rendall pedig feléjük fordult.
- Báránykáim, ma este az arénában megmutathatjátok, mit tudtok - vigyorgott rájuk. - Ha harcoltok, ha látványosan harcoltok, jutalomként együtt maradhattok továbbra is. Ha nem... Nos, Kyra után az Élvezetek negyedéből is erősen érdeklődnek...
A szőke lány elsápadt, két társa megfeszülő arccal nézett egymásra. Rendall pedig látható élvezettel folytatta.
- Bizonyítsd be, hogy harcosnak jobb vagy, szépségem. Mostanában lenne ugye az avatásod? Felfoghatod vizsgaként is akár, kicsi novicia. Nem mondhatod, hogy a rabszolgaságban nincs szabad akarat, lám, életed választás elé került: gladiátor leszel, vagy kéjlány. Ez utóbbihoz is persze megvan minden adottságod...
A férfi leplezetlenül mustrálta végig a lányt, és elismerően bólintott. Kyra fehér arca vérvörössé vált. Rendall tovább provokálta.
- Tudod, milyen kereslet van a pirulós szüzek iránt? Az istenekre, te csakugyan az vagy... - vette észre látványosan a lány zavarát. Kyra szeme dühösen villant, Rendall pedig felnevetett.
- Ne aggódj, találok neked egy igazán minőségi helyet. Minek meghalni vagy elcsúfulni egy életre a küzdőarénában, nem? Vigyázz addig is magadra. Igazán sajnálnám, ha az engedetlenséged miatt el kellene csúfítanom a finom fehér bőrödet...
Rendall keze korbácsára csúszott. Kyra hallgatott, bár arca megfeszült.
- Gyorsan csökkenne az értéked - sóhajtott a férfi -, és nem tudunk majd válogatni a jó helyek között, ugye érted? Főleg, ha annyira felbosszantasz, hogy a szüzességedet hátrahagyva lennél kénytelen odamenni...
- Azt próbáld meg - sziszegte a lány végre megfeledkezve magáról. Rendall szeme felvillant, ilyesféle mondatra várt már egy ideje. Kyra idáig mindig óvatosan elkerülte a vele való konfrontációt, ami távolról sem jelentette azt, hogy engedelmes is lett volna, ahogy ez most be is igazolódott. Bizonyos szempontból veszélyesebb is volt a nyíltan ellenszegülő LaMartennél, mert képes lett volna elaltatni a ráirányuló figyelmet, és megbújva a tömegben a legváratlanabb, azaz a legrosszabb pillanatban robbanni. De most itt volt az alkalom, hogy a lányt is a helyére tegye. A következő pillanatban lánc kapcsolódott a Kyra nyakán lévő pánthoz, és nekihúzta a falnak. Aurelt és Grindet is láncok fékezték meg. A többi fogoly engedelmesen oldalt húzódott, vagy a konokabbját ugyancsak megláncolták. Rendall közben átjött a pajzson, a rácson, és mielőtt még Kyra magához tért volna, három hatalmas lépéssel ott termett nála, teljes erőből nekinyomva a falnak, akárcsak két kezét, miket csuklónál megragadva a vállai magasságánál szorított le. Aurelt és Grindet rettenetes erővel húzta vissza a lánc. Kyra levegő után kapkodott.
- Ne kísérts - suttogta Rendall a lány arcába. - Akár itt és most elveszem az erényedet, mindenki szeme láttára. Az enyém vagy szuka, onnantól kezdve, hogy elkaptalak, odáig, míg kifizetik nekem az áradat. De még utána is feltétlen engedelmességgel tartozol nekem mindörökre! Megértetted? Megértetted?!
Kyra felnézett. Szemét, nyelvét, egész belsejét égette a válasz, csak a pánttal vagy erős, patkány!, hiába tudta jól, Rendall csak erre vár, hogy folytassa amit elkezdett. Mielőtt kirobbant volna belőle, véletlenül Aurelre esett pillantása. A lovag már nem küzdött a lánccal, mozdulatlanul állt, csak kék szemei úsztak felé. Most ne állj ellen...
Kyra lassan lehunyta a szemét.
- Nem hallom - morrant a férfi.
- Igen, uram - nyelt a lány.
- Ez az - suttogta Rendall. Magában bólintott. A lány védelmén repedés keletkezett, hiába szólt az uram valójában Aurelnek. - Látod, ezt már szeretem. Jól van, kis szüzem - helyezkedett el kényelmesebben a férfi a lány két lába között, széttolva combjait, amit Kyra megfeszített arcizmokkal ugyan, de eltűrt -, hadd meséljek neked az Élvezetek negyedéről. Különféle örömházak vannak ott, jobbak is, rosszabbak is. De mindegyik azért létesült, hogy a vendégei legkülönfélébb ízlését, igényét kielégítse. A lányok teljes körű szolgáltatást nyújtanak, ugye érted, mire gondolok? Lehet valakinek kiterjedt vendégköre vagy kizárólagos szerződése is akár. Na és az ottaniak nagyon értenek az engedelmességre neveléshez. - Rendall elismerően csettintett a nyelvével. - Én bárkit el tudok kapni, be is töröm gond nélkül, hiszen tudod, de hidd el, ők az igazi mesterek. Egy lányon sem találni sérülést. Nincs olyan sebük, ami ne gyógyult volna be tökéletesen, mégis, micsoda odaadás tapasztalható a részükről. Jó pár nőt adtam már el oda az évek során, és soha panasz nem érkezett vissza rájuk... Lássuk csak, hol is érezhetnéd magad a legjobban...
Rendall eltűnődött, majd ismét csettintett a nyelvével.
- Hát persze! Miért is nem gondoltam erre korábban? Tudod, van nekem is ott egy ilyen kis tanyám. Ches háza a neve. Azt hiszem, szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy igazán finom hely. Ha gondolod, oda is tehetlek. Én magam tanítanálak meg a mesterséged minden csínjára-bínjára, mit szólsz hozzá? Akarsz-e a szajhám lenni, kicsi Kyra? Sok pénzt kereshetsz majd nekem...
Kyra egész testében megremegett az undortól.
- Gondold meg - folytatta rábeszélően a férfi -, ez komoly megtiszteltetés. Akárkinek nem ajánlom fel. Aki megbecsüli ott magát, őt is megbecsülik.
Rendall anélkül, hogy elengedte volna Kyra csuklóját, megsimogatta az arcát a kézfejével, ujjait végighúzta száján. A lány ösztönösen elhúzta a fejét, már amennyire a fal engedte.
- Ó nem, szépségem - mondta lágyan a férfi -, innen már nincs hova menekülni. De ne aggódj, azután is, hogy betanítottalak, rendszeresen foglak látogatni, és majd kellemesen elbeszélgetünk, mint most is - csípőjét, mintegy véletlenül, megmozgatta -, és minden látogatásom után beszámolok majd rólad a két barátodnak. Részletesen... Nem venném a szívemre, ha teljesen elszakadnátok egymástól. Vagy - fordított hirtelen provokálása irányán -, ha sokáig makacskodik a parancsnokod, hogy kimutassa gazdája iránt a kötelező tiszteletet, a végén őt is a Kéjnegyedbe fogom eladni, szenvedjenek vele az ottaniak. Az lesz ám a látvány... - nézett a lovagra. Most már Aurel is elvörösödött. Rendall felnevetett.
- Csak nem? Te is? Köszönet a megingathatatlan paladin erkölcsökért! Talán csak nem megtaláltam hozzád is a kulcsot, derék tisztánlátóm? Ne aggódj, Aurel, férfit csinálunk belőled. Lovagi szolgálataidra számos dáma fog igényt tartani, nekem elhiheted. Sőt, talán néhány úr is... - kacsintott a lovagra. Ám Aurel nem reagált. Nyugodt, szinte unott arccal nézett vissza Rendallra. Jól tudta, mire megy ki a játék. Ahogy azt is, hogy Rendall is tudatában van annak, erre végképp nem fogják rászorítani. A fejvadász most Grindre nézett.
- A veterán bajtársat meg itt hagynátok? Nem sokáig bírná egyedül, védelem és támogatás nélkül... Persze - fordult vissza Kyra felé -, van még egy harmadik lehetőséged is: végezheted kutyaeledelként. De azt nem hagyom, ó nem...
Megfogta az állánál két oldalt a lány arcát, és megszorította. Szeme kegyetlen fénnyel felvillant.
- Ma este bizonyíthatsz.
Ellépett Kyrától, aki lassan lecsúszott elé a földre, kezébe temetve arcát, két szőke hajfonata előrebukott. A láncok visszahúzódtak a falba, de Kyra mégsem támadt a férfira. Rendall mosolyogva nézte maga előtt a lányt, majd megfordult és kényelmesen kisétált a veremből. A rácsnál megállt, szemezett egy percig három foglyával, élvezve tehetetlen dühüket, végül fütyörészve elsétált.

~~~

Haditanács

Vynylanne az aukciósházból egyenesen a Hattyúba tért vissza. A fogadós rögtön odasietett hozzá, ahogy belépett a díszes fogadóterembe.
- Asszonyom, üzeneted érkezett - mondta tiszteletteljesen, és átnyújtott neki egy borítékot. Vynylanne kissé csodálkozva vette át, majd méltóságteljes biccentéssel elbocsátotta a férfit. Megnézte a borítékot. Vastag, drága papír volt, rajta szálkás betűkkel a neve. Megfordította, de a hátoldalán a feladó hiányzott, csak középen díszelgett egy piros pecsétviaszba nyomott nagy R betű. Vynylanne felnézett Darminra.
- A meghívód a bálba - mondta a férfi.
- Remélem, csak oda - felelte maga elé Vynylanne. Feltörve a pecsétet kibontotta a borítékot, kivett belőle egy díszes kártyát, majd elolvasta a levelet.
- Ahogy mondtad - nézett fel Darminra. - Meghívott a bálba. Akkor is elküldi értem a hintóját.
- Ezek szerint onnan egyenesen a házába fog vinni - pillantott a levélről Vynylanne-re a lovag.
- Nagyon valószínű - harapott a szájába a nő. - Saját hintót kell szerezni estére.
Darmin bólintott.
- Meglesz.
Vynylanne-nek hirtelen felkavarodott a gyomra. A hideg kirázta az undortól. Merev arccal megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn a lakosztálya felé. Mindennél jobban vágyta Desharik oltalmazó karjait.

- Végre! - pillantott rájuk Edera, ahogy beléptek. A szobában rajta kívül még Desharik és Vidra volt, a veteránok biztonságukra őrködtek a fogadó különböző stratégiai helyein.
- Valami baj van? - kérdezte Desharik nyomban. Nem kerülte el figyelmét felesége hófehér arca. Odasietett hozzá és átölelte. Vynylanne halványan elmosolyodott karjaiban, és egy pillanatra hozzábújt.
- Most már sokkal jobban vagyok. Talán nem is hányom el magam.
Desharik összevonta a szemöldökét, majd kivette asszonya kezéből a borítékot. Elolvasta a levelet. Értetlenül nézett fel.
- Az a történet vége - intett rá a fejével Vynylanne.
- Halljuk az elejét - javasolta Desharik. Felesége bólintott, majd öntött magának egy nagy pohár hideg vizet. Elkortyolta és valamivel színesebb arccal ült le. Végignézett hallgatóságán, és belefogott délelőttjének elmesélésébe.

- Tehát ma este - mondta végül Desharik. Rendall meghívását nem kommentálta, de magában hozzáírta a törlesztendők listájához. Vynylanne bólintott.
- Ma este, vagy soha. Rendall izgalmas szórakozást ígért, úgyhogy valószínűleg összeeresztik Aureléket valamivel, ami alaposan felveri az árukat. Ha győznek, a holnapi aukciót sem fogják megvárni, eladják őket még ma. Amit az esti bálon kívánnak ünnepelni a tyrann-nál.
- Amin Rendall is ott lesz - mutatott a meghívóra Edera. Vynylanne ismét bólintott.
- A veremmestertől megtudtam, hogy amíg el nem adják őket, addig a rabok ott maradnak nála, tehát ha valamikor esély van a szöktetésükre, az a mai éjszaka lesz.
- Na és mi van a teleporttal? - kérdezte Desharik.
- Ez a trükkös rész - felelte Vynylanne. - Észrevett, ismétlem észrevett támadás esetén, öt helyre is elteleportálhatják a rabokat, a választás teljesen esetleges. Pontosabban azokat, akik a csukló- és nyakpántokat viselik. Megnéztem az egyik ilyen pántot, sajnos a teleportot nem lehet máshova átirányítani.
Edera és Desharik bosszankodva nézett össze.
- Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna...
Vynylanne széttárta a karját.
- Nem véletlenül nem lehet beleavatkozni... Azt viszont már ki tudom választani, hogy az öt hely közül hova történjen a teleportálás.
- Az is valami - csillant fel Desharik szeme.
- Hogy tudtad megnézni? - csodálkozott Vidra. A mágus rákacsintott.
- El se hinnéd, a veremmester mi mindent akart volna még megmutatni nekem. Nem kellett hozzá más, csak személyiségem varázsa... Még igét sem pazaroltam a félszerzetre. Viszont a pántok ennél jóval többet is tudnak. A harcosoknál megakadályozza a berszekker dühöt, a lovagoknál a paladinerőket. A varázstudóknál pedig az igemondást, legyen az mágikus, druida vagy papi. Nincs alakváltás sem - nézett Ederára. - Minden mágikus képességet gátol. Nagy szerencséje volt Vidrának, hogy a gályán még nem tettek fel rá pántot.
- Nem volt náluk - rázta a fejét Vidra. - Azt nem tudom megmondani, miért.
- Ezeknek a pántoknak nemhogy a képességeiről, a létéről sem tudtunk idáig - felelte Desharik. - Gondolom, nem akarták megkockáztatni, hogy akár egy is a kezünkbe kerüljön. Rashmadba nem tolonganak királyságbeli látogatók. Aki pedig mégis idejön, abból vagy rabszolga lesz, vagy nyomós okkal fog hallgatni a pántról.
Edera megcsóválta a fejét.
- Azért annak, aki ilyen pontos térképet tudott készíteni Rashmadról, tudnia kellett volna a pántokról is.
Vynylanne széttárta a karját.
- A papa barátja nem szólt róluk semmit. Ha tudott volna, elmondta volna, ebben biztos vagyok.
Vidra bólintott.
- Mindenesetre láncokkal kötöttek minket az evezőkhöz - folytatta. - Persze az igemondóknál az is blokkolta a varázstudásukat. Én azonban nem kötöttem az orrukra, hogy druida vagyok. Azt hitték, hogy egy tolvajt kaptak el.
- A ruhád alapján sem? - kérdezte csodálkozva Edera. Vidra elpirult.
- Éppenséggel nem volt rajtam semmi... Ahogy már meséltem, halásztam. Ők azt hitték, fürdök. Egyszerűen kifogtak hálóval...
- Legalább adtak rád ruhát, húgom - mondta vigasztalóan Darmin, ám a lány a fejét rázta.
- Ahogy vesszük... Sir Aurel előtt egy fiatal fiú ült mellettem. Ő valóban tolvaj volt. Sajnos nem bírta sokáig. Az ő ruháit kaptam meg. A méret jó volt, és a kilétem kérdése elsikkadt.
- Hát akkor nem vesszük fel a pántokat - tárta szét a karját Edera mosolyogva, hogy témát váltson, bár magában nem volt ilyen derűs.
- Már csak azért sem ajánlom - tette hozzá Vynylanne -, mert mágikus láncok is kapcsolódhatnak hozzájuk. A rabokat a veremben ezzel tartják féken, ha bemennek hozzájuk.
- Hogy működik a lánc? - kérdezte homlokát ráncolva Desharik.
- Érzelmi alapon - felelte a felesége. - Félig erre reagálnak, de lehet irányítani is. A vermekben arra kerül, aki támadni vagy harcolni készül, vagy általában nem tartják engedelmesnek. Használják befogáskor is, ilyenkor a pánt sem kell hozzá, bár ebben az esetben elég brutálisan járnak el az emberfogók, nem nagyon bánják, ha megsérül a zsákmány.
- Vagyis szökött rabszolgáknál használják - összegzett Darmin -, vagy különösen erős ellenfélnél.
Vynylanne bólintott.
- Ezek szerint, mire kiderül a szöktetés, és teleportálni kezdenek - folytatta a gondolatmenetet Desharik -, a legjobb, ha a pántokat mások viselik. Három pántnak még találunk gazdát, de húsznak?
- Tizenkilencnek - pontosított Vidra. - Nem hiszem, hogy a volt őrt magunkkal kéne vinni.
- A kérdés ugyanaz marad... S mi lesz a többi veremmel?
Edera megcsóválta a fejét.
- Egyszerre csak egy lépést, különben hasraesünk. Nem hiszem, hogy nagyon kéne a többiek miatt aggódnunk. Félre ne értsetek, őket sem hagyjuk ott, de úgy gondolom, elsősorban Aurelékre fognak koncentrálni. Valamint attól tartok, egy ilyen arénás este után amúgy is meg fog fogyatkozni a társaság létszáma, akár csak azért is, mert mondjuk megsebesültek, az elesettekről nem beszélve, tehát lesz némi zavar, hogy hányan is vannak a veremben. Főleg, ha a veremmester is a bálon lesz...
Vynylanne bólintott.
- Rettenetesen büszke volt arra, hogy végre meghívták.
Desharik elgondolkodott.
- Mi derült ki a tyrannról?
- Egyáltalán, mi a neve? - kérdezte Vidra. Vynylanne ismét széttárta a karját.
- Senki nem tudja. Sosem hívták másként, csak tyrannként.
- Na és mielőtt az lett belőle?
- Egyszerűen mágusnak hívatta magát. Mivel mindig sötét ruhában járt, és a tettei sem voltak soha, hogy is mondjam, tiszták, fekete mágusként is nevezték.
- De miért titkolja a nevét? - értetlenkedett Vidra.
- Talán sosem volt neki - vont vállat Vynylanne. - Egyébként vannak olyan barbár törzsek, akik tagjai szintén titkolják a nevüket a kívülállók előtt, azt vallván, hogy aki tudja azt, az hatalmat is gyakorol felettük. Talán a tyrann is ezért rejti az övét. A múltjáról semmit nem lehet tudni, egészen tíz évvel ezelőttig, mikor ő lett Rashmad nagyura.
- Mi történt az előzővel? - kérdezte Edera. Vynylanne jelentőségteljesen elhúzta a torka előtt az ujját.
- A tyrann tette? - húzta fel szemöldökét Darmin. A mágus megrázta a fejét.
- Nem. Rabszolgalázadás tört ki, annak esett áldozatául. Papa barátja szerint...
- Miért is nincs Papa barátjának sem neve? - tűnődött fennhangon Edera. Vynylanne válaszul csak mosolygott és folytatta.
- Papa barátja szerint a Vörös Kör központja Rashmadban van.
- A város nagyura pedig a céh vezetője lenne? - kérdezte Desharik.
- Idáig nem volt erre bizonyítékünk - felelte Vynylanne. - Ám hogy Aureléket a Vörös Kör támadta meg, Rendall vezetésével, Rendall pedig a tyrann embere...
- A tyrann a Vörös Kör céhmestere - fejezte be a gondolatmenetet a férje.
- Igen - bólintott a mágus. - Hogy mikor vették át Rashmad irányítását, vagy mindig is az övék volt a hely, ezt nem lehet tudni. De már az alapításakor is kalózmenedék volt. Mindenesetre a tagokon esküvarázs van. Meghalnak, ha a vezető vagy a céh ellen fordulnak.
- Viszont, ha kirobbanni hagysz egy rabszolgalázadást, aminek a közepére teszed a céhfőnököt...
Vynylanne bólintott.
- Ahogy mondod, Desharik. Nincs közvetlen támadás. Valószínűleg Edera Vörös Kör vezetője is így dolgozik a pajzs ellenében.
Edera ingerülten felmorrant.
- Ha rajtam múlik, már nem sokáig. Sylvanus tölgye alá fogom elültetni azt a rohadékot. Térjünk vissza a tyrannhoz. Mit tud még róla Papa barátja?
- A vezetésével virágzott fel Rashmad igazi városállammá - felelte Vynylanne. - Törvényként vezette be a rabszolgatartást. Természetesen azelőtt is tartottak itt vásárokat, de az ő érája alatt fordultak jóval értékesebb préda felé. Nemcsak egyszerű pórokat vagy ellenséges katonákat adtak-vettek, hanem a mágiával bíró vagy más különleges képességeket felmutató személyeket is. Az újfajta rabszolgák iránt igencsak nagy volt az érdeklődés, ráadásul sokkal nagyobb létszámban áradtak a városba, mint korábban bármikor. Ez alapozta meg Rashmad jelenlegi gazdagságát.
- Vagyis a tyrann, miután elintézte elődjét, megalkotta a pántot, és ezzel féken tudta tartani az igemondó rabszolgákat - összegzett Desharik.
- Igen. Abban viszont kételkedem, hogy egyedül dolgozta ki a pántot. Ugyanis idehívott egy druegar, azaz szürke törpe klánt, akik igencsak kitűnő feltalálók, és nincsen semennyi lelki skrupulusuk sem.
- Hogyan működik a pánt? - kérdezte Edera.
- Nos, és ezt már a veremmestertől tudom - kezdte Vynylanne a magyarázatot -, alapjában véve blokkolja a viselője mágikus képességeit. Meg lehet rá idézni mágikus láncot, és a félszerzet elmondásából arra következtetek, hogy a viselőjét anélkül lehet teleportálni, hogy az illetőhöz hozzáérne az igemondó mágus. Emellett csak a tulajdonos veheti le.
- Akkor mi hogyan fogjuk...? - kérdezte Vidra. A mágus ravaszul elmosolyodott.
- Pontosabban idáig csak a tulajdonos vehette le. Mostantól azonban én is képes vagyok rá. Beszélgetésem a veremmesterrel igencsak gyümölcsöző volt. Magyarázata és a saját vizsgálatom alapján - igen, ahogy már mondtam, még a kezembe is adott egy pántot -, rájöttem, hogyan nyithatom ki. Nos, röviden. Van benne egyszer egy zárvarázs, amit csak a tulajdonos oldhat fel. Ebbe most ne menjünk bele mélyebben, nem fontos a mi ügyünkhöz. A teleporton és a láncidézőn kívül tartalmaz még mágiablokkot is. Ez az ige egyfajta búra vagy pajzs, ha úgy vesszük, képes elnyelni vagy visszaverni minden mágikus energiát, természetesen attól függően, milyen erős a pajzs és mekkora a támadás. Nos, képzeljétek el ezeket az igéket különböző színű nyalábokként körben a pánt belsejében. Azt valószínűleg tudjátok, hogy minden igéhez bizonyos mennyiségű mágia, energia szükséges. Amíg ez az energia tart, az ige is tart. Utána megszűnik, elmúlik a hatása. Minél több energiát fektet bele a mágus az igébe, az annál erősebb lesz vagy tovább tart. A pántban lévő igéhez az energiát maga a viselő mágiája biztosítja. Bizonyos mennyiség ugyanis mindenkiben szunnyad, akár képes vele bánni, akár nem. Ez lehetett a tyrann egyik fontos felfedezése, erre alapozta pántjának működési elvét is. Erre alapozom én is a nyitását.
- Azaz, ha megszünteted a forrást, a pánt használhatatlan lesz - mondta lassan Edera.
- Igen - biccentett mosolyogva Vynylanne.
- Ezt hogyan lehet megtenni? - kérdezte Darmin, némileg gyanakodva.
- Például úgy, hogy az illető meghal - felelte a mágus. - A lelke elszáll a testből, vele a mágia is. De mivel egy darabig még a közelben marad, fel lehet támasztani, és a lélek visszakerül a testbe.
- Vele együtt a mágia is - bólintott Edera.
- Igen.
- Meg akarod ölni Aureléket? - meredt feleségére Desharik.
- Dehogy! Van ugyanis egy másik módszer is. A pántban lévő mágiablokkot a zárige köré tekerem, akár egy kötélre a sálat. Ahogy a zárige nem jut többé forráshoz...
- Kimerül - mondta hitetlenkedve Desharik. - Asszonyom, le kell szögeznem, hogy zseni vagy.
- Köszönöm, szerelmem - mosolygott Vynylanne.
- Vagy eleve mágiagátlót teszel a zárige köré - folytatta csillogó szemmel Edera.
- Erre az igére azonban csak mágus képes - sóhajtott fel Vidra. - Sem a klerikális, sem a druida igetárban nincs ilyen varázs.
- Az enyémben viszont van - mosolygott Edera. - Ne felejtsd el, kishúgom, bosszúálló a kasztom. Ismerek pár mágusigét is.
- Akkor erre alapozhatjuk a szöktetést - bólintott Desharik. - Rendallról mit tudtatok meg?
Vynylanne és Darmin összenéztek.
- Veszélyes - mondta Vynylanne. - Komoly ereje van, és nemcsak az izmaiban, sajnos az eszét sem hiába kapta. Talán az egyetlen hibája az, hogy mindent pénzzel mér.
- Nemcsak mindent, de mindenkit - tette hozzá Darmin. - Én a vevői helyében is óvakodnék tőle. Nincs a Világon olyan lény, akit ne tartana potenciális zsákmánynak. Talán csak a tyrannt nem.
- Kétlem, hogy lenne annyi pénz a világon, amivel meg tudnánk venni - legyintett Vynylanne. - Nekünk legalábbis biztos nincs. Ne feledkezzünk meg az esküvarázsról sem. A félszerzet szerint egyébként a legjobb emberfogó Rashmadban, ráadásul a szökött foglyok felkutatásában sem hibázott még. A tyrann első embere.
- Egyszóval gondunk lesz vele hazafelé menet, és utána sem nyugodhatunk meg - fejezte be a veteránok parancsnoka.
- Akkor visszük magunkkal - mondta nyugodtan Edera. A többiek rámeredtek. - Nem érdemes a megölésével időt pocsékolni, hiszen a tyrann nekromanta, fel tudja támasztani. Magunkkal kell vinni. Szerintem Aurel is örömmel állítaná a törvényszék elé.
- Még egy kérdés - szólalt meg Vidra. - Mit kezdünk a tyrann-nal? Nem hiszem, hogy hagyná, hogy nemcsak szökött rabokkal, de ráadásul még a legjobb rabszolgavadászával is csak úgy elhajókázzunk. Visszük őt is magunkkal?
- Érdekes diplomáciai bonyodalmak születnének ebből - tűnődött el Desharik. - Abban biztos vagyok, hogy a gyermekkirály sem tűr már sokáig egy ilyen koszfészket, és csak az alkalomra vár, hogy fellépjen.
- Ez nekem nem tetszik - mondta hűvösen Edera. - Bármennyire is undorító amit Rashmad művel, nem érzem az egyensúlyt a Királyság terjeszkedésében. Nem kívánok egy szép nap arra ébredni, hogy Goldengrassnál is csak egy kedvező alkalomra vár a király.
- Most én mondom, egyszerre csak egy lépést - tette fel a kezét Vynylanne. - Egyelőre hozzuk ki Aurelt.
Desharik bólintott.
- Rendben, lássuk a részleteket. Darmin, te Ludennel elkíséritek el Vynylanne-t az arénába. Utána...
A társaság tovább dolgozott a terven.

Avatás

A bál

Szökés

Hajsza és némi nagypolitika

Tüske nőtt

Fordulat

~~~

Kyra

Végjáték

Régi titok új árnyéka

Paladin sors

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja